Smaragd-oldala

"Nézem a rohanó várost. A műanyag nőket, akiket újságok öltöztetnek. A vagány pasikat, akiket hárombetűs márkanevek irányítanak. Álarcok mögé bújva, festett vigyorral a képükön gyűrik a métereket. Sokuk okostelefonon lóg, s észre sem veszik, hogy mellettük ül, akivel épp sms-eznek. S mikor találkoznak, olcsó játékokkal kábítják egymást, ahelyett, hogy őszinteséggel hidakat építenének a másikhoz. A média boldogságot ígért nekik, azt mondta, ha felveszik az álarcot, minden rendben lesz. De nem ez történt. Hogy miért? Mert bármibe is csomagolod magad, csak az határoz meg, aki a szívedben vagy. S ha megkeményíted magad, mondván, nem okozhat neked senki fájdalmat, olyan útra lépsz, amelyen boldoggá sem tehetnek. Meg kellene hát tanulnunk újra szívvel látni egymást. Újra szeretni, menni, élni.
Lefordulok a sarkon, és egy idős nőt látok. Hátát megtörte az élet. Apró kezét gyűrögeti, mint valami papírgalacsint. Rám néz, mosolyogni kezd. Viszonzom. Veszek tőle a kis virágcsokraiból. Amikor több pénzt akarok adni neki, megrázza a fejét, és megsimogatja a kezem. Nem szólunk. Nem kell. Mert rám néz, és szemében ott ragyog az élet, mit egész nap kerestem. S akkor megértem, nem veszett el a szépség, mellyel születünk. Talán csak nem vesszük észre. Az élet gyönyörű erdejében terjed a beton, s a butaság, mint a gaz, de míg dobban a szívünk, s míg meglátjuk egymást a rohanásban, addig van remény. Perceink lassan elhalványodnak az időben, mint a Hold viaszos fénye a felhőkben. Úgy kellene hát élnünk, hogy majd azt mondják rólunk, méltók voltak embernek lenni, mert törődtek egymással."

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat