A vágy csendje...
...Már régóta szeretlek...
Még nem ismertelek, de már akkor is szerettelek...
Léteztél a sejtjeimben és üzentél nekem... üzentél, hogy merre keresselek... üzentél nekem, amikor hegytetőn állva a szél üvöltését hallgattam... A te szavadat hallottam apró ízeltlábúak
neszezésében, amikor behunyt szemmel feküdtem a fűben és... vártalak..
Nem tudtam, hogy létezel, csak azt tudtam, hogy szeretni akarlak,
azt tudtam, hogy kereslek, hogy várlak anélkül, hogy biztosan tudnám, megérkezel...
Már tudom, hogy te is vártál rám... vártál, anélkül, hogy tudtad volna, megérkezem...
Talán csendben hallgattad te is a fű növését, csodáltad zöldjét,
és fájt neked is a csend...
Megéreztem a fájdalmadat s te megérezted az enyémet...
Megéreztük egymás csendjét...
...A vágy csendjét...
Komáromi János:
Egy pillanatra
egy pillanatra megállt a Nap
mert felidézte arcodat
lángvörös lett a fénylő korona
és a kihunyni készülő tűz újra fellobbant
mert vágyat keltett benne ajkad mosolya
egy pillanatra elállt a Szél
mert rád talált és bőrödhöz ért
csodálva tested köré fonódott
és a tombolni készülő vihar
szelíd öleléssé oldódott
egy pillanatra fény öntötte el az éjt
mert a villanásban Téged látni remélt
fellobogtak a csillagok
és az elbújni készülő Hold
reménykedve kereste lábnyomod