Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul....

“Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban.
Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halkszavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.”
...

Úgy tűnik, pár évente összekaparom a széthullott életemet, azután újrakezdek mindent a semmiből. Mindegy, mibe fogok, mindegy, milyen elszántan próbálkozom; úgy tűnik, nem tudok felkapaszkodni a boldogság, a siker és a biztonság szédítően magas csúcsaira, mint mások. (...) Szeretnék elérni egy pontot, amikor egy pillanatra abbahagyok minden munkát, körbenézek, megkönnyebbülten felsóhajtok, és azt gondolom: végre ott vagyok, ahol lenni akartam! Valami hiányzik, tudod? Az életnek az a különleges varázsa, amit éreznem kéne... de a varázslatnak nyoma sincs....
Lelkének sebe mélyült, de nem volt már olyan eleven. A csend, amely körülfogta, s kemény konoksággal visszhangozta magányos lépteit, mindig egy és ugyanazon körben forgó gondolatait, megnövesztette ugyan árvaságának érzetét, de már mindennapjainak részévé vált. Félt az estétől, amikor hazaért, s nem volt kire várnia. Félt a reggeltől, amikor egyedül ébredt, s nem figyelhette alvását, ébredését, jövés-menését annak a lénynek, akinek létezése teljesen betöltötte. A bénaság érzése, hogy valamit kitéptek lelke belsejéből, s hogy a csonk egyre vérzik, és soha nem gyógyul be, soha nem egészül ki - egy pillanatra sem hunyt ki. De most már mindez hozzátartozott az életéhez.
...(Cecelia Ahern)

Szeretsz? De én megint magam vagyok
S mint elhagyott halott
Kit senki, senki nem viraszt
Fölérez, éled ujra bennem
Szerelmem -
Sikong és te nem hallod azt.
Nem hallod azt se meg soha
Mikor szólitlak, hívlak, vágylak,
Nevedtől hangos a szoba
Ahol a sóhajtásaim tanyáznak...

(Lányi Sarolta.)

Sokféleképpen vártalak... Vártalak, mint az elkeseredett feleség, aki tudja, hogy férje soha nem értette egyetlen lépését sem, és soha nem fog utána jönni, és ezért föl kell szállnom a repülőre, és vissza kell mennem, hogy aztán a következő válságból újra elmeneküljek, majd visszamenjek, és megint elmeneküljek, aztán újból vissza. (...) Vártalak, ahogyan Pénelopé várta Odüsszeuszt, ahogyan Rómeó várta Júliát, ahogyan Beatrice várta Dantét, hogy megváltsa. A sztyeppe ürességét benépesítették az emlékeim, az együtt töltött pillanataink, az országok, ahol együtt jártunk, az örömeink, a veszekedéseink. De ha hátranéztem, csak a saját lépteim nyomát láttam, te sehol nem voltál.
...(Coelho)

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.

S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.

Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.

Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.

Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számonkérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.

S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.

Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.

Örök szerelem

Hajnalban még utoljára megcsókolta az eső a szelet…aztán elváltak, mindenki ment a maga útjára. De az eső szomorú volt.., igaz tudta, hogy az emberek a földön szél nélkül jobban szeretik. Amikor csendesen, magányosan sír…A szelet is akkor szerették amikor még álmosan, alig sétálgatva érkezett. Ilyenkor végig cirógatott mindent, amihez csak hozzáért.Az eső is inkább a szelid szellőre vártmert szerelmes volt….halálosan imádta a szelet. Ketten együtt annyi mindenre voltak már képesek. Pedig nem voltak egyformák, mint két tojás. .vagy mint két felhőkarcoló.Az egyik néha vad és tomboló, a másik csendesebb, elmélkedőbb , életet fakasztó..De vonzották egymást, mint két mágnes. Ha a szél megunta a nyargalászást.. felkereste az esőt. Megfogta szelíden a kezét, aztán magával repítette . Ölelkeztek. .nevetgéltek…s a szerelmük szikráiból villámok születtek. Végig vonultak az éjszakán, s amikor a szeretkezésben már fáradtan kimerültek…önfeledten táncoltak még az első napsugárra várva…A Nap megcsóválta a fejét, s elkezdte fésülgetni a sugarait. Amikor megpillantotta, hogyan csókolják egymást még mindig, milyen nehezen is válnak el egymástól...…elmosolyodott..aztán egyre erősebben fésülte az aranyhaját.. az emberek pedig kicsit megrezegtették szempillájukat.

(Ruder Janka)

....

Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.
Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.

Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek

tűnik.

László Ilona:Veled

Hozzám nőttél észrevétlenül,
Beépültél húsomba, vérembe,
Itt élsz velem legbelül,
Tested lenyomata beégett testembe.

Szemeid néznek vissza tükrömből,
Mosolyod lebeg az éjszakában,
Ajkad mesél vágyról, szerelemről,
Ismertelek már egy más világban.

A szeretetnek vagy örök szelencéje,
Flastrom az összes sebemre,
Az odaadás forró, édes kemencéje,
Nyugtató csók a lelkemre.

Nem tudunk semmit a jövőről,
Csak tobzódunk önfeledten a mában,
Pillanatokat lopunk az időből,
S a végtelent leljük egymás karjában.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat