Richard Bach:
Szárnyaló szerelem (részlet)
„…Hogyan ismerjük fel a lélektársunkat? -ismételte a kérdést.
- Amikor az enyémmel először találkoztam, nem tudtam , hogy ő az… minél jobban megismertem, annál jobban csodáltam; annál többször gondoltam, milyen fantasztikus ember!
- És ez a lényeg! Olyan szerelmest kell magunknak keresnünk, akivel a kapcsolatunk az idő múlásával nemhogy fakulna, de egyre jobb lesz; aki iránt a csodálatunk és a bizalmunk csak erősödik a megpróbáltatások során.
- Csak mellette jöttem rá, milyen mély meghittség és mennyi öröm létezik számomra. Régebben azt hittem, csak nekem van ilyen dolgokra szükségem, csak én igénylem a lélektársamtól, hogy ilyen legyen. Most már azt gondolom, hogy ez mindenki számára fontos, csak éppen, ha nem találják a megfelelő partnert, elkeseredésükben kevesebbel is megelégszenek. Hiszen mi bátorítson bennünket arra, hogy meghittséget és örömet keressünk, amikor egy langyos kapcsolat és viszonylagos elégedettség a legtöbb amit elérhetünk?
- A szívünk mélyén persze tudjuk, hogy a langyos előbb-utóbb kihűl; csekélyke elégedettségünkből valami megnevezhetetlen szomorúság sarjad, és rágódni kezdünk: Ez életem nagy szerelme, ez minden, ezért élek?! A lelkünk mélyén tudjuk, hogy többre vagyunk hivatva, és őutána vágyódunk, az után az egyetlen után, akivel sohasem hozott össze minket a sors.
- Nap mint nap azt látjuk, hogy az emberpár egyike szárnyalni akar, de a másik lehúzza a földre. Míg az egyik haladna, s kettőt lépne előre, a másik miatt hármat lépnek vissza. Ezért azt gondolom, jobb egyedül megtanulni, mi a boldogság; inkább a barátaimhoz, meg a macskámhoz ragaszkodom, és a soha el nem érhető lélektárs után vágyakozom, mintsem megalkudjak az unalommal.
- Az a lélektársunk, akinél a zár, amelybe a mi kulcsaink illeszkednek; az ő kulcsai pedig a mi zárainkat nyitják. Ha eléggé biztonságban érezzük magunkat ahhoz, hogy megnyíljunk, igazi énünk előbújhat, és valóban teljesen önmagunk lehetünk. Azt szeretheti bennünk a másik akik vagyunk, nem pedig akinek látszani szeretnénk. A lélektárs a legjobb tulajdonságainkat hívja elő. Mellette nem számít, bármi történik is körülöttünk, mi ketten biztonságban vagyunk saját kis mennyországunkban. Az a lélektársunk, aki osztozik legtitkosabb törekvéseinkben; akivel egy irányba haladunk. Ha két léggömbként együtt emelkedhetünk a magasba, akkor feltehetően rátaláltunk az igazira. A lélektársunk mellett az életünk életre kel.”
A szerelemben nem a repült órák száma, hanem a szárnyalás milyensége számít. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az ejtőernyős ugrások számánál jóval fontosabb a lebegés varázsa.
"A madárnak sem az ég ígér szárnyalást. A levegő s a szél csak jelen van, csak fönntart vagy elenged. A repülés ígérete a madár szárnyaiban szunnyad. (...) Légy te is, akár a lég: jelen lévő, semmit nem ígérő, de tartsd meg őket, kik szárnyat bontanak."
(John Heider)
“Ha kitör a vihar, mindenki a természete szerint cselekszik.
Van, ki elnémul a félelemtől. Van, ki menekül. Van, ki elbújik.
És van, aki szárnyát kitárja, és sasként szárnyal a szélben.”
(Elizabeth: Az aranykor)
Horváth Lajos:Szárnyal a lélek
Az egyetlen, ami csak a tied
És könnyedén kifog minden
Őrült zsarnokon
Számára olcsó kacat egy lakat
Nem akadály semmilyen zár
Fürkész hatalom
Nem tűr el béklyót, ledob láncokat
Átsuhan megnyomorított
Őrzött szavakon
Túl rácsokon és rideg falakon
Madárként szárnyal a lélek
Mindig szabadon
Hevesi Éva:Szárnyalás
Repülnék hozzád, az égbe,
boldogan szárnyalnék veled,
de lásd, magához vonz a föld,
s a szárnyaim oly erőtlenek.
Szárnyalnék veled az égen,
túl a léten, s túl az álmokon,
de lásd, szilárdan tart a föld,
álmaimon csak átbukom.