Várnai Zseni

VÁGYAIM... VÁGYAIM...

Vágyaim, vágyaim, sasszárnyú madarak,
Gyönyörű madarak az éteri fényben,
Viharvert szívemmel
Új csillagra vágyom,
Sebesröptű szárnyon
Vigyetek, vigyetek át a messzeségen.

Álmaim, álmaim szép hímes pillangók,
Aranyszín pillangók, hozzatok csudákat,
A nagy óceánon
Kicsiny sziget zöldell
Smaragdszínű gyöppel,
Odamennék, ott a vizek fuvoláznak.

Iratos füveken ottan lepihennék,
Hajamat zilálná tengerszagú szellő
És a messzeségben
Valahol az éjben,
A végtelenségben
Fölzengene újra az elnémult sellő.

Zengene, zengene s hullám fölfigyelne,
Szirének hallgatnák s álmodó sirályok,
A nagy vizek titkos
Sok néma lakója:
Sápadtfényű gyöngyök
És a moszathajú kék vízikirályok.

Csak ember ne, ember, tőle messze, messze,
Sasszárnyú madarak, aranyhímű lepkék;
Vágyaim, álmaim
Vigyetek, könyörgöm,
Hideg itt a földön,
S még egyszer, csak egyszer dalolni szeretnék.

Várnai Zseni

ÖRÖK SZERELMEIM

Mezők, kik smaragdszínben üdén és harmatosan
Kivirultok már napcsóktól üdvözülve,
Mezők, térségek, hegyek gyönge, pelyhedző zölddel
És ti, fák, ti élő barátok, kik duzzadt törzsetekből
Ezernyi ifjú ágat friss lombbal ékesítve
Lengettek a tavaszba, mint diadalmi zászlót,
Fogadjatok el engem, a hívőt és csodálót,
Ki hisz még bennetek és hisz még a tavaszban!

Folyók, kik messzefuttok mélységes medretekben
Keletre, vagy nyugatra, amerre hív a tenger,
Folyók, kiken a nagy azúrég tükröződik
És felhők ringatóznak örökös szerelemmel,
Folyók, akikre vágyón ősfüzek borulnak
És suhognak szelíden, mikor a hold sugára
Ezüstre festi borzas agg fejük,
Vagy aranyra a nap utolsó rőt sugára:
Ó, folyók, vágyaim!

És szél, meleg lehellet, akárha csak egy isten
Forró ajka lehelné a hasadó göröngyre,
Fuvalom, szellő, szélvész, zúgó tavaszi orkán,
Mint hogyha más világok titkos öléből jönne,
Jó, ha szelíden csókdos, jó, ha ágakat tördel
S a rémület harangját kongatja meg a tájon,
Szelek, tavaszi földek és vadvizek, bolyongók,
Felétek hajt a lelkem, hozzátok visz az álmom:
Örök szerelmeim!

Várnai Zseni

ANYA LEGYEK CSAK

Ó, Uram, én már mit sem kérek tőled,
Elültek bennem a nagy szenvedélyek,
Nincs már mit adnom, s többé nem remélek
Kis asszonysorsom fölötti nagyot,
Uram, én már csak csöndet akarok.

De add meg nékem, mégis, arra kérlek,
A mindennapi kenyeret szerényen,
És kisdedem, ha hogyha fölsír éhen;
A kebleimben legyen tej elég,
Anya legyek csak, egyszerű, derék.

Ne tudjon rólam senki semmit többé,
Az a jó asszony, kiről nem beszélnek,
Ne háborítsanak hírek, beszédek,
Ne zaklassák föl csendesült valóm,
Mert indulatom most a tejbe szállna,
S a kisdednek rossz lenne tőle álma;
Őt rázná az én hánytorgó hajóm.

Várnai Zseni

NEM VOLT HIÁBA SEMMI SEM...

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném
alázatosan, boldogan.

Várnai Zseni

VAK KANÁRI

(József Attila emlékezetére)


Hogy a kanári szebben énekeljen,
izzó tűkkel kiszúrják a szemét,
a vak madár így kínban, gyötrelemben
vajúdja ki legzengőbb énekét.

A költő is csak akkor énekelhet
igazi dalt - ó, ez a balga hit,
mikor kiverve, éhen, megalázva
sikoltja el vad lázongásait.

Szemét kiszúrják pár koldusgarassal,
úgy énekeljen, mint a vak madár,
szebb így a dal, ha szenvedés az anyja,
s nemzője boldog őrületbe' már.

Jobb még talán, ha őrület határán
bolyonganak e halhatatlanok, -
és sisteregve zuhannak a mélybe,
fénykört cikázva, mint a csillagok,

mert szörnyűbb, akit lassú kór emészt el,
megvénül, és az irgalomra vár,
jobb annak, akit ifjan még, lobogva,
gyalázatától megvált a halál.

Csillaghullás van: hullanak a költők,
hideg van itt, a lelkünk didereg,
azért van ez, mert nem szerettek minket,
s nem vagytok jók mihozzánk, emberek!

Kiszúrt szemünk kínját ha énekeljük,
s gyötrelmünk hogyha őrületbe hajt,
valami furcsa, torz bohóckodásnak
fogadjátok az átokverte dalt.

Elszállnak innen mind a vak kanárik,
elhalnak már a legszebb énekek,
azért van ez, mert nem szerettek minket,
s nem vagytok jók mihozzánk, emberek!

Várnai Zseni

TUDOM

Tudom, hogy soha el nem mondhatom,
És elvész bennem minden hangtalan,
És elvirágzik csöndben, magtalan,
Ami nagyot és szépet hordozok.

Pedig szívem ma él még, és dobog,
De minden érzés fáj, és oly nehéz
És ajkamon a szó olyan kevés
S a toll hegyéig oly messze az út.

Csak ami könnyű, játszi vagy hazug,
Gyors röpkeszárnyú szóra az talál,
A nagy érzés néma, mint a halál
És súlyos, mint a rög, mely ránkborul.

Várnai Zseni

REGGEL

Legszörnyűbbek mégis a reggelek.
Mély alvás után, amikor fölkelek
S nyitott szemekkel, révedezve, félve,
Belenézek a reggeledő égbe
S alvó szívem lassan tudatra érez.

Mint mély seb, amely mindig újra vérez,
Szívem fölébred s benne mind a fájás,
Vigasztalanság, mély halálravágyás,
S míg fáradtan és lassan öltözöm,
Tudom, előttem nincsen már öröm,
És mind ilyen lesz, minden reggelem,
Sírva kelek már minden reggelen,
És mind ilyen lesz, minden nappalom,
Csak éjjel jó, ha mélyen alhatom,
S az álomtenger kék hulláma dajkál.

Az álom és a valóság csak egy hajszál...
Bár hinni tudnám, álmom a való;
A kék hullám, a lágyan ringató
S az életem egy mély, lidérces álom.

Várnai Zseni

JÓ LENNE HINNEM...

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Itt leng köröttem testetlen alakban,
S körülcsókolja síró arcomat,
Ha elgyötrődött kínban, könnyben, jajban
Teéretted.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él
Egy más világon, szép fénylő planétán,
Ott vársz reám csak, zengve, boldogan,
Míg elfáradok e bús földi sétán
A hozzád megyek.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
S egy új élet fénylő palástját hordod,
És nézed, nézed az én könnyeim,
Ki elvetettél minden földi gondot,
S felém hajolsz.

Jó lenne hinnem, hogy a lelked él,
Ki csillag voltál itt a földi porban,
És istenlelket csókoltál belém,
Nem múlhatsz el Te hamuvá omoltan,
Az nem lehet.

Ó, hinnem kell, hogy lelked mégis él,
E földi kíntól mentesülten, fénylőn,
Mi vagyunk csak, kiket siratni kell,
Kik itt maradtunk fájdalomban élőn
Tenélküled.

Várnai Zseni

ANYÁM AZ ŐSZBEN

Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fa kérge, arca ráncos.

Pompázó szépnek sohse láttam,
csak munkában, kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.

Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.

Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.

Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbeveszni,
belehullni az öröklétbe,
időtlen, nagy végtelenségbe.

Termő porából élet érik,
aranyszíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.

Várnai Zseni: Néma bánat

Néma bánat.... Én úgy igyekszem megnyugodni: már a szívem sem mer dobogni, lélegzetem,is visszafojtom, és ami fáj:én ki nem mondom, csitítom magam,hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak: maradjon meg a néma bánat ott bent a szívben önmagának! Kinek beszéljek,tán a szélnek? Vagy fönt a ködös,szürke égnek, esőnek,hónak,zivatarnak, panaszkodjam a hideg falaknak? Papírra róni is hiába, belesikoltani a világba nem érdemes:a néma bánat maradjon meg csak önmagának! Ha olykor érzem:tűrhetetlen! És nem bírom már türelemmel, hogy így maradtam,így kifosztva, kedveseimtől elrabolva, hogy mérhetetlen messze élnek... kinek zokogjam,tán a szélnek? Szívemben elbődül a bánat, de csak befelé önmagának! És,hogy a hangját én se halljam, összeharapom lázas ajkam, a jajkiáltás föl ne törjön, inkább a lelkem összetörjön! Minek a szív,minek a lélek?! Már nem tudom,miért is élek, mért húzom,húzom,mint az állat e sorsot,amely csupa bánat. Csak nézek,nézek esdekelve, egy villanásnyi fényt keresve... s szemembe bús szemek merednek, és könnyek,könnyek permeteznek! Ki tette ezt,mi történt itten? Nem tudja más csak,csak fönt az Isten, de hangtalan sírjon a bánat, csak bent a szívben önmagának! Csitulj szívem,ne merj dobogni, csak hagyd a lángot ellobogni, már ami fáj,ki nem sikoltom, lélegzetem is visszafojtom, a néma fájdalom beszéljen, helyettünk a nagy ég ítéljen... s maradjon csak a mély búbánat ott bent a szívben...önmagának!

Várnai Zseni:Megyek feléd

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja végtelen útjait.

feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor közeledbe érek,
már azt hiszem: most...most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt,

egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körülötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.

VÁRNAI ZSENI

Száguldó idő

Azt mondják, hogy a szív égő
sebére
legjobb gyógyszer
a száguldó idő!
Én elhiszem,
de egyre
inkább érzem,
hogy az a sebhely
mind nagyobbra nő.

Talán azért,
mert nem tudok feledni,
nem is akarok,
hadd fájjon, ami fáj!
Csak
hulljon könnyem
a könnyek tengerébe,
s fölötte én
mint sikongó
sirály

keringjek, míg majd utolér a sorsom:
nyílvessző,
ólom,
bármi, ami öl...
s nem lesz többé,
mi fájni tudna bennem:
se
szív, sem emlék,
ami meggyötör,
ami összetör!

Várnai Zseni

ÉS MINDIG ÚJRA VALLOK

Mennyire gyűlölöm a lebírhatatlan kényszert,
hogy minden szívverésem papíron kikiáltsam,
de jön, nekifeszülve a lélek ajtajának,
és kell, hogy ezt a súlyos bezárt kaput kitárjam.

Akár a festett leány, ki csókjait árusítja,
én, a költő is lelkem így apránként kimérem,
s mi élő lüktetés volt, tentává feketülve
alvad papírmezőn, betűkbe fagyva: a vérem.

Így égnek el harmatos, remegő rebbenések,
így futnak fájdalmaim sikoltva meztelen,
mint leány, kiről martalóc, vad, éhes harcosok
leplét letépték egy háborús rablóéjjelen.

Úgy szégyenlem mind e torz rímbemerevült jajszót,
megszállott pillanatok gyümölcsei aláznak,
arcom eltakarom, a tenyereimbe rejtem,
gondolván, ha nem látok, talán engem sem látnak,

És mindig újra vallok, nincs rejtett zuga szívemnek,
nincs titkos kamrám, hol megbújhatnék nesztelen,
elárulom, fölkínálom a lelkem,
ostorzó vágytól hajtva, anyaszült meztelen.

Várnai Zseni

MI LEGYEK MÉG?

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak, s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, almagömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajaskenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy kateda előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!

Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe künt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az enyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
- Aludjatok el itt a keblemen.

Várnai Zseni

SÍRÓ SZEMEK

Én sokat nézek a síró szemekbe
S éjente magam is sírok sokat
És messze, zord sötét tájak felől
Magamba szívom a bánatokat.

Mi messze jajlik vérző távolokban,
Mind megtalál és mind olyan enyém,
Hogy arcomat sápadtra komorítja
S ifjú szememből is elfogy a fény.

Pedig Te, Kedves, itt vagy és szeretlek,
Virággal kén' övezni homlokom,
De ajkamon, lásd, könnybefúl az ének,
Ciprus vagyok én minden sírokon.

Tán elveszítlek így, hisz vannak vígak,
Felédhajlók és könnyen nevetők,
Én nem tudok, mert hallom, akik sírnak,
És egyre telnek, mind a temetők.

Lásd, így vagyok, szomorú két szememmel,
Lelkem mélyén bús dalok zengenek,
Kacagások, víg játékok helyébe,
Nem tudom én, elég-e ez Neked?

Mert jaj nekem, síró szemekbe néztem,
S most minden könny az én szememben ég,
Mosolyogni meg közben elfeledtem...
Lehet-e engem így szeretni még?

Várnai Zseni :Szeretni

Oldal: Versek kedvenc írónőm Várnai Zseni
Smaragd-oldala - © 2008 - 2025 - smaragd-oldala.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat