Móricz Zsigmond :Én megsértelek és te bocsánatot kérsz!

Micike azzal jött haza az iskolából, hogy:

- Kibékültem Nusival.

- Hát össze voltatok veszve?

- Igen.

- Szép dolog. Min vesztetek össze?

- Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.

Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.

- Hogy szedett ki mindent?

- Csakúgy.

- Hol?

- Hát otthon, náluk.

- Mit kerestél te náluk?

- Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.

- Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?

- Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!”

- Ő mondta?

- Hát persze, mindig ő szokta mondani.

- Nem értem, várj csak kislányom: Te elmentél hozzájuk vizitbe, ő téged megsértett és mégis ő mondta, hogy örök harag?

- Igen.

- Na és hogy békültetek ki?

- Hát én ránevettem és akkor ő is rám nevetett és azt mondtam, »miért nevetsz, már nem haragszol?« És azt mondta, nem.

- De ha ő sértett meg, akkor neki kellett volna bocsánatot kérni!

- Ő nem szokott.

- De ha téged megsértenek, miért kérsz te bocsánatot?

- Hát én nem tudom megállani… Én nem szeretem, ha rám haragusznak… Inkább haragudjak?

Az anya tágra nyílt szemmel nézett a kislányra, aki durcásan vonogatta a vállát s fel­biggyesztette a szájacskáját.

Elszégyellte magát, s nem tudott mit mondani a gyereknek: nem volt lelke hozzá, hogy arra biztassa, hogy kegyetlen legyen.

- Ez furcsa, – mondta s valóban furcsának találta, hogy egy leány ilyen önérzettelen legyen: de talán ez a jó, ő nagyon sokat szenvedett az önérzete és keménysége miatt.

- Máskor is összevesztetek már?

A gyerek legyintett.

- Minden másodnap.

- És min?

- Hát ha én nem hagyom magam bántani, akkor már megsértődik és azt mondja: örök harag.

- És te hagyod magad bántani?

A gyerek nem tudta, mit mondjon.

- Én nem hagyom!…

- Ne is hagyd. Ne engedj magaddal packázni. Ki hallott ilyet, hogy téged megsértenek és te kérsz bocsánatot!

- Nusival így van.

- Hogy van?

- Hát ő azt megmondta, hogy „én foglak megsérteni és te fogsz bocsánatot kérni!”

Az anyának szeme-szája elállt.

Akkor felpattant az apa a díványról, ahol félálomban hevert és nevetve szólt:

- Nagyon jó.

- Nem jó, – mondta a felesége – soha nem tudnék bocsánatot kérni, ha nem vagyok sértő!… Még akkor se, ha én vagyok a sértő!…

A férje puhán, kövéren állott s tunyán mosolygott:

- Te nem: de én igen.

S megcirógatta a gyerek állacskáját.

- Mert ez így van az életben: vannak emberek, akik sértenek, s vannak, akik bocsánatot kérnek… Soha nem tudod elérni, sem kegyetlenséggel, sem hidegséggel, hogy én bocsánatot ne kérjek, tehetsz, amit akarsz addig, amíg imádlak…

- Ne csípjen, – mondta az asszony s egészen belesápadt, minden idegszála fájt az agyvelejéig, az ura olyat szorított a balkarján, talán még most is kék a helye. – Milyen hazug, – mondta szédülve és halkan – nagyon fáj… Ez az a jóság…

A kislányára nézett, aki nagy, kerek szemekkel nézett rájuk s nem értette, mi történt: ő azon­ban arra gondolt, hogy ez a gyerek még helyette is bosszút áll valaha valakin… a férfiakon: mert ez ismeri a bocsánatkérés gonosz jóságát

 Móra Ferenc :A kis bice -bóca

Úgy emlékszem arra a napra, mikor a kis bice-bóca először kocogott be az iskolánkba, mintha tegnap lett volna. Még csak ősz vége volt, de már porka havak szállingóztak a levegőben, és Habók Fügedi már téli órákat dudált a toronyból. Ez a Habók Fügedi toronyőr volt, s az iskolánk ablakából éppen oda lehetett látni az ajtajára. Nyáron láttuk is minden negyedórában, ahogy egy rettenetes nagy tülökkel kiállt a toronyerkély négy sarkára, és tudtára dudálta a világnak, hogy megint eltelt egy fertályóra. Télen azonban más törvénye volt a furfangos Habók Fügedinek. Ilyenkor csak reggel nyolckor végezte a hivatalát, de akkor egyfolytában eldudálta az egész napra valót. Igen becsületes tisztviselő volt az öreg, egy kürtszóval meg nem károsította volna a várost. Kilencvenhatszor fújt bele a tülökbe egymás után, s ehhez kellett körülbelül egy óra. Mivel pedig a szép tülökszótól egy álló óráig nem lehetett szót érteni az iskolában, Habók Fügedit igen sokra becsülte minden deákgyerek.
Azért nem volt szép, hogy a nagy Cintula éppen a kis bice-bóca napján árulkodott ellene. Fölágaskodott az utolsó padban, és billegette a két ujját.
 
    No, mi baj, Cintula? - nézett föl a tanító úr az írásból.
    Tanító úr, kérem, a toronyőr máma csak kilencvenötöt dudált.
 
  A tanító úr nem jött ki a sodrából, mert hozzá volt már szokva a Cintula vásottságához. Csak a léniát vette a kezébe, és azzal odaballagott az utolsó padhoz.
 
    Hát csak kilencvenötöt?
    Igenis, annyit.
    Hát aztán hogy tudod te azt?
    Tanító úr, kérem szépen, megolvastam.
    Úgy? Hát ráértél? Mutasd az írásodat, kész-e már a dolgozatod.
 
  Nem volt kész, de Cintulát nem olyan fából faragták, hogy ilyen kicsiségek zavarba hozták volna.
 
    Tanító úr, kérem szépen, még van egy kis híja - húzta a válla közé a fejét.
    Te Cintula, belefogtál te abba a föladatba?
    Tanító úr, kérem szépen, bele - mondta Cintula, s fölemelte mind a két mancsát. Könyökig tintás volt mind a tíz ujja.
    Na, látom, hogy dolgoztál. Hát most már olvasd föl szépen, amit írtál.
 
  Cintula fölemelte a füzetet, és nagy hangon nekikezdett:
 
    Írjatok öt kötőszót. Első...
 
  Itt aztán egyszerre megszakadt a szava, mintha ollóval vágták volna el.
 
    Éppen most akartam leírni az elsőt.
    Hát hadd hallom. Melyik lesz az első kötőszó ?
    Hát... hát... izé... zsákmadzag - vágta ki Cintula elszántan.
 
  Akkor a lénia fölemelkedett a tanító úr kezében, de mire lecsapott volna, csikordult az ajtó, és mindnyájan odanéztünk. A tanító úr is odanézett - Cintula megszabadult. A kis bice-bóca mindjárt jót tett, mikor először lépett az iskolánkba.
Velem egyidős fiúcska lehetett, lenhajú, búzavirágszemű.
Ezt ugyan csak később vettem észre, akkor csak azt láttam, hogy mind a két hóna alatt mankó van a gyereknek. Nem is annyira ment, mint inkább úgy odaugrált a tanító úr elé, mint a veréb. De szinte jól állt neki, olyan csinosan, vidáman ugrált.
 
    Mit akarsz, fiacskám? - kérdezte tőle a tanító úr barátságosan.
    Iskolába szeretnék járni - mondta bátran.
    Kicsit megkéstél, gyermekem.
    Most kerültem a városba, négy héttel ezelőtt.
 
  Nekitámaszkodott a falnak, és írásokat szedett elő a zsebéből. Sok zsebe volt - csak most vettem észre, milyen rongyos a ruhája. Akárhová nyúlt, mindenütt zsebre talált.
 
    Itt vannak a bizonyítványaim. Három osztályt már elvégeztem.
 
  A tanító úr belenézett az írásokba, aztán megcirógatta a gyerek fejét.
 
    Hát az édesapád mért nem jött fel veled?
 
  A bice-bóca féloldalt szegte a fejét.
 
    Nincsen nekem se apám, se anyám. Elhaltak idegen városban. A nagyapám vett magához, ő idevalósi.
    Hogy hívják a nagyapádat?
    Küsmödi Kelemen.
    A Gergő Küsmödije, az öreg Maksus unokája - zsibongott végig az osztályon.
 
  A tanító úr csöndet parancsolt, és azt kérdezte a gyerektől, hát az ő neve micsoda.
 
    Pálistók Peti.
 
  De már erre a furcsa névre megint csak elcihegtük magunkat. A tanító úr is elmosolyodott.
 
    Éppen három embernek való neved van. Hol csinálok én most már neked helyet, mikor úgyis alig férünk?
 
  Egyszerre szétterpeszkedtünk a padokban, hogy még kevesebb legyen a hely.
 
    Ide nem ül! Ide nem fér!
 
  Pálistók Peti most zavarodott meg először.
Lesütötte a szemét, és összevissza gyurkálta a konya kalapját.
 
    Tudod mit, fiam? - szánta meg a tanító úr. - Kvártélyozd be magadat a kuckóba. Úgyis ott van ilyenkor a jó világ.
 
  Nagy boglyakemencéje volt az iskolának, annak akkora kuckója, hogy bálozni lehetett volna benne. Az új deák odanézett, és szemmel láthatólag nekiörült.
 
    Ez nagyon jó lesz - mosolyodott el, és indult a kvártély felé nagy mankókopogással. Ott aztán meglapult, mint hernyó a levél alatt, és meg se mukkant az óra végéig. Akkor odakopogott a tanító úr elé, és engedelmet kért tőle arra, hogy őneki ne kelljen hazamenni délre. Nagy-messzire laknak, túl a városon, oda-vissza meg se lehetne tenni az utat délutánig még rendes lábú embernek se.
    Én pedig csak olyan bice-bóca vagyok - tette hozzá egy kicsit bánatos mosolygással.
    Maradni maradhatsz, fiam - mondta aggóskodva a tanító úr -, de hát enned is kellene ám valamit.
    Van mit ennem - sietett a bice-bóca a megnyugtatással.
 
  Belenyúlt a ruhája egyik feslésébe, és kimarkolt belőle néhány szem kökényt. Egy szem elgurult, Cintula azt mindjárt fölkapta és beleharapott. El is fintorította a száját, úgy, hogy a füléig ért.
 
    Tanító úr, kérem, ez nem jó - jelentette olyan komolyan, mintha csak parancsba kapta volna, hogy mondjon véleményt a kökényről.
    Jó az - mosolyodott el a bice-bóca -, csak sok legyen belőle. A rigók is szeretik.
 
  Tudtam azt én is, hogy a kökényt is meg lehet enni, ha megcsípi a dér. Valamikor még a malomházban egyszer egész kalappal kaptam Messzi Gyurkától. Egy-két szemet megkóstoltam belőle, de a színe jobban tetszett, mint az íze.
„No, én nem szeretnék kökényt ebédelni” - gondoltam magamban délben, mikor a tejbetáskalevesbe belemerítettem a kanalamat. S arra gondoltam akkor is, mikor a tündérke elejbém tolta a lekváros buktát. Kivettem egyet a tálból, és belecsúsztattam a ködmönzsebbe, azzal hónom alá csaptam a könyveimet, és húzódtam kifelé az ajtón nagy léhvel-pléhvel. Azt mondtam, énnekem most nagyon sietnem kell az iskolába.
Siettem is, hogy el ne hűljön a bukta, mire odaérek.
Persze az iskola körül most nem volt egy lélek se. Csöndesen nyitottam be az ajtót - hát a bice-bóca ott térdel a nagy tábla előtt - térdepelni könnyebb volt neki, mint állni -, és rajzol az aljára mindenféle furcsa talicskákat meg kis kocsikat. Úgy bele volt mélyedve a munkába, hogy észre se vett. Csak arra rezzent fel, mikor beültem a padba, és az megcsikordult alattam.
Hirtelen elmázolta a tenyerével a rajzokat, és visszasántikált a helyére, a kuckóba. Utána mentem, leültem a padkára, és odatettem kettőnk közé a buktát.
Nézte, nézte, de nem nyúlt hozzá, se nem szólt semmit. Közelebb toltam, de már akkor nem nézett oda. A képeket bámulta a falon.
Egészen a kezéhez toltam a buktát. Erre rám nézett, én meg megszólaltam:
 
    Ezt teneked hoztam. Bukta.
    Tudom - mosolyodott el, és mindjárt bele is harapott. - Szeretem.
    Ti is szoktatok buktát sütni?
    Itten nem szoktunk. Otthon anyáméknál szoktunk. Édesatyám a lekvárosát mindig kiharapta nekem, mert azt nem szerette.
 
  Eszembe jutott, hogy a bice-bócának nincsen se apja, se anyja. Megkérdeztem tőle, mi volt az apja.
 
    Bányász volt, de már régen meghalt. Még akkor, mikor fölrobbant a bánya. Az nagyon nagy robbanás volt, egész a vasútig elhallatszott.
 
  Megmondtam, hogy az én apám meg szűcs volt, és szerettem volna én is valami nevezeteset mondani róla. De csak annyit mondhattam, hogy a ködmönömet ő varrta.
 
    Szép ködmön - húzta végig rajta az ujját -, még szebb, mint a bányászoké. Én bányamérnök leszek. A mi bányánkban is volt egy bányamérnök, de az csak egy héten egyszer ment le a bányába.
 
  Észre se vettük a nagy barátkozásban, hogy azalatt Veszkény Gyuszi is besompolygott az ajtón, és odaállt elébünk.
 
    Hoztam neked valamit - nyújtott át valami fehér papirosba csavargatott holmit a bice-bócának. Mindjárt megmondta azt is, hogy az dobostorta. Jó, hogy megmondta, mert annak még hírét se hallottuk soha, se én, se a bice-bóca.
 
  De még azt ki se bontogatta, mire már Tarán Laci is ott volt egy naranccsal. Egy másik fiú fügét hozott, a harmadik almát, a negyedik mákos kalácsot, kisvártatva úgy be volt terítve mindenféle finom pószpásszal az egész padka, akár egy cukrászbolt kirakata. A kis bice-bóca pedig zavartan kapkodott hol egyikhez, hol a másikhoz:
 
    Ez az enyém? Ez is az enyém? Mind az enyém? De hát mit csináljak én ezzel a sok mindenfélével?
 
  Utolsónak a nagy Cintula érkezett meg, s mikor meglátta a kuckó körül a nagy sokadalmat, úgy füttyögött, mint nyári éjszaka a tehervonat.
 
    Baj, baj - állott közénk mentegetőzve -, de hát minálunk csak suhintott leves volt az ebéd, és nem hozhattam semmit. Hanem tudod mit, kis bice-bóca? Kar-tótágast állok a tiszteletedre!
 
  Meg is próbálta, de úgy vágódott hanyatt, hogy csak úgy nyekkent. Persze annál nagyobb nevetés lett belőle. S én még arra is mernék fogadni a legszebb tollszáramra, hogy a nagy Cintula csak azért nem tudta megcsinálni a kar-tótágast, mert nem akarta. Valaki megsúgta neki, hogy a kis bice-bócának nem lehet nagyobb fájdalom a világon, mint ha valaki a nyomorékságát juttatja neki eszébe a maga nagy testi erejével.
Mire a tanító úr megérkezett, és a kuckó-diák éléstárába ő is becsúsztatott egy csirkecombot, akkorra csöndesen ültünk a helyünkön, és buzgón dongottuk magunk elé a leckénket. Még a nagy Cintula is beledugta az orrát az olvasókönyvébe - igaz, hogy egy beteg őszi légy is mászkált a könyvön, melyet a tótágas-tudós jó szíve a tintatartóból szabadított ki, és éppen az olvasmányra tett rá száradni.
Azt hiszem, soha olyan jók nem voltunk az iskolában, mint azon a délutánon. Korán alkonyodott, s ahogy bepiroslottak az ablakon a napáldozati felhők, mintha az angyalok dobáltak volna odafentről piros rózsákat az egész osztályra.
Négy óra után egész falkában kísértük végig a kis bice-bócát az utcákon. De ahogy a város széléhez közeledtünk, megzavarodottan fordult hozzánk:
 
    Tovább ne gyertek velem mostan. Nagyapó vár amott a Szent János-szobornál... Minden gyerekre haragszik, aki énnálam futósabb. Aki... nem bice-bóca.
 
  A bűbájos Küsmödi toprongyos alakja feltűnt az utca végiben. Egyszerre szétrebbentünk, mint a kővel meghajított varjak. Nem féltünk már tőle, csak nem akartuk, hogy haragudjon.

Molnár Ferenc:A Pál utcai fiúk részlet

A grund... Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette.(...)

"Ne félj, Nemecsek" - mondta magának, és óvatosan kapaszkodott tovább. Minden foknál újra bátorította magát. Egyre ezt mondogatta: - "Ne félj, Nemecsek." "Ne félj, Nemecsek."

És felért a farakás tetejére. Ott még egy utolsó "ne félj, Nemecsek"-et mondott, mikor az erőd alacsony falán át akart lépni, de ijedtében a levegőben maradt a lába, amelyikkel lépni akart.

- Jesszus! - kiáltotta.

És hanyatt-homlok kapaszkodott visszafelé a fokokon. Mikor a földre ért, hangosan dobogott a szíve. Fölnézett az erődre. A zászló mellett, jobb lábát az erőd falára téve, állott fönn Áts Feri, a rettenetes Áts Feri, mindnyájuk ellensége, a füvészkertiek vezére. Bő, vörös ingét lobogtatta a szél, ő pedig gúnyosan mosolygott.Csöndesen szólt le a kisfiúnak:

- Ne félj, Nemecsek!

De Nemecsek akkor már félt, sőt szaladt. A fekete kutya utánarohant, s együtt kanyarogtak a farakások közt, vissza a grund felé. A szél szárnyán utánuk repült Áts Feri gúnyos kiáltása:

- Ne félj, Nemecsek!

De mire a telekről visszanézett, már nem volt fenn a tetőn Áts Feri vörös inge. Hanem a zászló is hiányzott az erődről. A kis piros-zöld zászlót, amelyet a Csele nővére varrt, magával vitte. Eltűnt a farakások közt. Talán kiment a Mária utcán, a gőzfűrész felől, de az is meglehet, hogy elrejtőzött valahol a barátaival, a Pásztor fiúkkal.

És arra a gondolatra, hogy a Pásztorok is itt vannak, végigment a hideg Nemecsek hátán. Ő már tudta, mi az: a Pásztorokkal találkozni. De Áts Ferit most látta először közelről. Nagyon megijedt tőle, de őszintén megvallva, tetszett neki a fiú. Szép, vállas, barna fiú volt, s pompásan illett rá a bő, vörös ing. Ez valami harciasságot adott a megjelenésének. Valami "garibaldis" volt abban a vörös ingben. A füvészkertiek különben mind vörös inget hordtak, mert mind utánozták Áts Ferit.(...)

A Rákos utcai kis sárga házban nagy volt a csönd. Még a lakók is, akik rendszerint hangos pletykára szoktak gyűlni az udvarra, most lábujjhegyen mentek el a Nemecsek szabó ajtaja előtt.

A cselédek hátravitték porolni a ruhát meg a szőnyeget az udvar legvégébe, és ott is csak kíméletesen bántak velük, csak hogy a beteg meg ne hallja a lármát. Ha a szőnyegek álmélkodni tudtak volna, most el is álmélkodtak volna azon, hogy a dühös püfölés helyett ma szelíd kis ütésekben van részük...

És be-benéztek a lakók az üvegajtón.

- Hogy van a kisfiú?

Mindenik ezt a választ kapta:- Rosszul, nagyon rosszul.

A jó asszonyok hoztak egyet-mást.

- Asszonyság, fogadja el ezt a kis jó bort...

Vagy:

- Ha meg nem sértem, itt van egy kis cukorféle...

A kis szőke asszony, aki kisírt szemmel nyitogatta az ajtót a jószívűeknek, megköszönte szépen az ajándékokat, de hasznukat bizony nem nagyon vette. Meg is mondta egyiknek-másiknak:

- Nem eszik szegényke, már két napja alighogy belé tudjuk önteni azt a pár kanál tejecskét.

Három órakor hazajött a szabó. Az üzletben volt, ahonnan munkát hozott haza. Vigyázva, csöndesen nyitott be a konyhába, és nem is kérdezett semmit a feleségétől.

Csak ránézett. És a felesége meg őreá nézett. És már mind a ketten értették is egymást. Csöndesen állottak egymással szemben, a szabó le se tette a kabátokat, amelyeket a karján hozott.

Aztán lábujjhegyen bementek mind a ketten a szobába, ahol a kisfiú feküdt az ágyon. Bizony nagyon megváltozott a Pál utca egykor vidám közlegénye, most szomorú kapitánya. Lesoványodott, a haja megnőtt, az arca beesett. Nem volt halavány, és talán éppen az volt a dologban a szomorú, hogy mindig piros volt a két orcája. Nem egészséges pirosság volt ez. A belső tűznek volt a sugárzása, ami napok óta szüntelenül égette.

Megállottak az ágy mellett. Szegény, egyszerű emberek voltak, akik sok bajon, viszontagságon, búbánaton mentek már keresztül, hát nem sopánkodtak. Csak állottak lehorgasztott fővel, és a földet nézték. Aztán nagy csöndesen megkérdezte a szabó:- Alszik?

Az asszony nem is mert szóval felelni, csak a fejével bólintott igent. Mert most már úgy feküdt az ágyban a kisfiú, hogy még azt sem lehetett tudni: alszik-e, vagy ébren van.

Szerény kopogtatás hallatszott kívülről, az udvari ajtó felől.

- Talán a doktor - súgta az asszony.

A férje küldte- Nyiss ajtót!

Az asszony kiment, és ajtót nyitott. Boka állt a küszöbön. Az asszonyka arcán szomorú mosoly jelent meg, mikor a fia barátját meglátta.

- Bejöhetek?

- Be, fiam.Bejött.

- Hogy van?

- Sehogy.- Rosszul?

Meg se várta a feleletet, bement ő is a szobába. Az asszony utána. És most hárman állottak az ágy mellett, és hárman nem szóltak egy szót sem. S ahogy így állottak az ágy mellett, a kis beteg, mintha megérezte volna, hogy őt nézik, hogy miatta hallgatnak, csöndesen, lassan kinyitotta a szemét. Előbb az apjára nézett nagy szomorúan, aztán az anyjára. Mikor azonban végül Bokát meglátta, elmosolyodott. Alig hallható, gyönge hangon mondta neki:

- Te itt vagy, Boka?

Boka közelebb lépett az ágyhoz.

- Itt vagyok.

- Itt is maradsz?- Itt.

- Egészen addig, amíg meghalok?

Most erre nem tudott mit felelni Boka. Rámosolygott a barátjára, aztán mintegy tanácsot kérve, hátranézett az asszonyra. De az asszony akkor már háttal fordulva állott, és a köténye csücskét valahova a szeme közelébe emelte.

- Bolondot beszélsz, fiam - mondta a szabó, és köszörülte a torkát. - Khm! Khm! Bolondot beszélsz.

De Nemecsek Ernő ezúttal rá se hederített arra, amit az apja mondott. Bokára nézett, és intett a fejével az apja felé.

- Ezek nem tudják - mondta.

Most Boka is megszólalt:

- Dehogynem tudják. Jobban tudják, mint te.

Megmozdult, valahogy nagy nehezen föltápászkodott a vánkosáról, és felült az ágyban. Nem tűrte, hogy segítsenek neki. Felemelte az ujját a levegőbe, és komolyan mondta:

- Ne hidd el nekik, amit mondanak, mert csak heccből mondják. Én tudom, hogy meghalok.

- Nem igaz.

- Azt mondtad: nem igaz?- Azt.

Szigorúan nézett rá. Hát én hazudok talán?

Csitították, hogy ne haragudjék, mert senki sem vádolja hazugsággal. De ő ezúttal szigorú volt, és rossz néven vette, hogy nem hisznek neki. Tekintélyes arcot vágott, és kijelentette:

- Hát szavamat adom neked, hogy meghalok!

A házmesterné dugta be a fejét az ajtón.

- Asszonyság... az orvos.

Bejött az orvos, és mindenki tisztelettel üdvözölte az orvost. Nagyon szigorú öregember volt a doktor. Egy szót se szólt. Nagy mogorván biccentett egyet a fejével, és egyenesen az ágyhoz ment. Megfogta a fiú kezét, aztán a homlokát simította végig. Majd a mellére hajtotta a fejét, és hallgatózott. Az asszony nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

- Kérem... doktor úr... rosszabbul van?

Most szólt először az orvos:- Nem.

De ezt nagyon furcsán mondta. Úgy mondta, hogy rá se nézett az asszonyra. Aztán vette a kalapját, és indult. A szabó szolgálatkészen szaladt ajtót nyitni neki.

- Kikísérem, doktor úr.

Mikor a konyhában voltak, a doktor intett a szemével a szabónak, hogy csukja be a szobaajtót. A szegény szabó sejtette, hogy mit jelent az, mikor a doktor négyszemközt akar vele beszélni. Becsukta az ajtót. Most mintha valami barátságosabb kifejezést öltött volna az orvos arca.

- Nemecsek úr - mondta neki -, maga férfiember, én magával őszintén fogok beszélni.

A szabó lehajtotta a fejét.

- Ez a kisfiú már nem éri meg a reggelt. Talán még az estét se.

Meg se mozdult a szabó. Csak néhány pillanat múlva kezdett némán bólogatni a fejével.

- Azért mondom - folytatta az orvos -, mert maga szegény ember, és baj volna, ha a csapás váratlanul érné. Hát... jó lesz, ha... ha gondoskodik... ha gondoskodik arról... amiről ilyenkor gondoskodni szokás...

Nézte még egy kicsit, aztán hirtelen a vállára tette a kezét.

- Isten áldja meg! Egy óra múlva visszajövök.

A szabó már nem hallotta ezt. Csak bámulta maga előtt a konyha tisztára súrolt tégláját. Észre se vette, hogy az orvos kiment. Csak egyre az kavargott a fejében, hogy gondoskodni kell. Valami olyanról kell gondoskodni, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Mit értett ez alatt az orvos? Csak nem koporsót?

Betámolygott a szobába, és leült egy székre. Nem lehetett szavát venni, hiába ment hozzá a felesége.

- Mit mondott a doktor?Csak bólogatott, bólogatott.

Most mintha valami vidámság ömlött volna el a kisfiú arcán. Bokához fordult.

- Te János. Gyere ide!Odament hozzá.

- Ülj ide az ágyam szélére. Mersz?

- Hogyne mernék! Ugyan miért ne mernék?

- Mert esetleg félsz attól, hogy meg találok halni, amikor te éppen itt ülsz az ágyamon. De ettől nem kell félni, mert ha én érzem, hogy meghalok, akkor én előbb szólok.

Odaült mellé.- No, mit akarsz?

- Te - mondta a kisfiú, átölelve a nyakát és a füléhez hajolva, mintha valami nagy titkot mondana neki -, mi lett a vörösingesekkel?

- Megvertük őket.- De aztán?

- Aztán hazamentek a Füvészkertbe, és gyűlést tartottak. Vártak egészen késő estig, de Áts Feri nem jött. Aztán megunták a várást, és elmentek haza.

- Hát miért nem jött Áts Feri?

- Mert szégyellte magát. És tudta, hogy le fogják csapni a vezérségről, mert elvesztette a csatát. Aztán ma ebéd után megint gyűlést tartottak. Erre már eljött Áts Feri. Tegnap itt láttam éjszaka a házatok előtt.

- Itt?

- Igen. Megkérdezte a házmestertől, hogy jobban vagy-e.

Erre nagyon büszke lett Nemecsek. Nem hitt a füleinek.

- Ő maga?- Ő maga.

Jólesett neki. Boka folytatta:

- Hát mondom, gyűlést tartottak a szigeten, és nagy lármát csaptak. Borzasztó veszekedés volt, mert mindenki le akarta csapatni Áts Ferit, és csak ketten voltak az ő pártján: a Wendauer meg a Szebenics. És a Pásztorok nagyon ellene voltak, mert az idősebbik Pásztor akart vezér lenni. És az lett a vége, hogy le is csapták a vezérségről, és vezérré választották az idősebbik Pásztort. De tudod, mi történt?- Mi?

- Az történt, hogy mikor végre lecsöndesedtek, és megvolt az új vezér, akkor odament a szigetre a füvészkerti őr, és azt mondta nekik, hogy az igazgató ezt a lármát nem tűri tovább, és kidobta őket a kertből. A szigetet meg bezárták. Ajtót tettek a hídra.

Ezen szívből nevetett a kapitány.- Na, ez jó! - mondta. - És honnan tudod?

- Kolnay mesélte. Most, mikor idejöttem, találkoztam vele. Ment a grundra, mert megint közgyűlése van a gittegyletnek.

Erre a szóra elfintorította az arcát a kisfiú.

Halkan azt mondta:

- Ezeket már nem szeretem. Ezek kisbetűvel írták a nevemet.

Boka sietett megnyugtatni:

- Már kijavították. Nemcsak hogy kijavították, de csupa nagybetűvel írták be a nagykönyvbe a nevedet.

Nemecsek tagadólag rázta a fejét.

- Ez nem igaz. Ezt te nekem csak azért mondod, mert beteg vagyok, és meg akarsz vigasztalni.

- Dehogy azért mondom. Azért mondom, mert igaz. Szavamra mondom, hogy igaz.

A kis szőke megint fölemelte sovány ujjacskáját a levegőbe.

- Most még a szavadat is adod a hazugságra, hogy megvigasztalj.

- De...- Ne beszélj!

Rákiáltott. Ő, a kapitány, a tábornokra! A szó szoros értelmében rákiáltott, ami a grundon rettenetes bűn lett volna, de itt nem volt az. Boka mosolyogva tűrte.

- Jó - mondta -, ha nem hiszed nekem, majd meglátod mindjárt magad. Külön díszokiratot csináltak a számodra, és mindjárt itt lesznek vele. Elhozzák neked. Eljön az egész egylet.

De a kis szőke még most se hitte.- Ha majd látom, akkor elhiszem!

Boka vállat vont. Azt gondolta magában: "Még jobb is, hogy nem hiszi, legalább annál nagyobb lesz az öröme, ha meglátja őket."

De ezzel a dologgal akaratlanul is felizgatta a beteget. Nagyon bántotta szegényt ez az igazságtalanság, amit a gittegylet vele szemben elkövetett. Önmagát ingerelte.

- Látod - mondta -, amit ezek velem elkövettek, az csúnyaság volt!

Boka már nem mert szólni, mert félt, hogy még izgatottabbá lesz. Sőt mikor megkérdezte tőle:

- Ugye, igazam van?

Ráhagyta:- Igazad van.

- Pedig - mondta Nemecsek, és felült a párnájára -, pedig én úgy harcoltam értük is, mint a többiekért, hogy nekik is megmaradjon a grund, pedig én tudom, hogy én magamnak nem harcoltam, mert én már többé úgyis soha nem látom a grundot.

Elhallgatott. Törte kis fejét ezen a rettenetes gondolaton, hogy nem látja többé a grundot. Gyerek volt. Szívesen itt hagyott volna mindent ezen a földön, csak a grundot, a grundot, az "édes grundot" ne kellett volna itt hagynia.

És ami az egész betegsége folyamán nem történt meg vele, most erre a gondolatra könnyek szöktek a szemébe. De nem a szomorúság ríkatta meg, hanem a tehetetlen harag az ellen a hatalmas valami ellen, ami nem engedi, hogy még egyszer elmenjen a Pál utcába, az erődök alá, a kunyhó mellé. Most eszébe jutott a gépház, a kocsiszín, a két nagy eperfa, amelyről levelet szokott szedni Cselének, mert Cselének nagy selyemhernyó-tenyészete volt otthon, és azoknak kellett az eperfalevél, és Csele gigerli volt, és Csele sajnálta a finom ruháját fáramászással tönkretenni, és Csele ezért őt küldte fel a fára, mert ő volt a közlegény. A nyurga kis vaskéményre gondolt, mely vígan pöfögött, s fújta a tiszta kék ég felé a hófehér gőzfelhőcskéket, melyek gyorsan, pillanat alatt oszlottak semmivé. És mintha idáig hallatszott volna az az ismerős, süvítő hang, amit a gőzfűrész ad, mikor nekimegy a hasábfának, és apróra metéli.

Kipirult az arca, felragyogott a szeme. Felkiáltott:

- A grundra akarok menni!

És mivel senki se felelt erre a kiáltására, megismételte, de most már dacosabban, követelő hangon:

- El akarok menni a grundra!

Boka megfogta a kezét:

- Majd eljössz a jövő héten, ha meggyógyulsz, megint eljössz.

- De nem! - erősködött. - Most akarok odamenni! Most rögtön! Adjátok rám a ruhámat, és én fölteszem a fejemre a Pál utcai sapkát!

A párnája alá nyúlt, és diadalmas arccal kotorászta onnan elő a laposra nyomott piros-zöld sapkát, amelytől egy pillanatra se vált meg. Föltette a fejére.

- Adjátok rám a ruhámat!

Az apja búsan mondta:- Majd ha meggyógyulsz, Ernő.

De most már nem lehetett bírni vele. Ahogy beteg tüdeje bírta, kiabált:

- Én nem gyógyulok meg!

És miután ezt parancsolólag mondta, senki se mondott neki ellent.

- Nem gyógyulok meg! - kiáltotta. - Ti hazudtok nekem, mert én jól tudom, hogy meghalok, és én ott halok meg, ahol nekem tetszik. Én ki akarok menni a grundra!

Persze erről szó sem lehetett. Odasiettek mind hozzá, rábeszélték, csitították, magyarázták neki:

- Most nem lehet...

- Csúnya az idő...- Majd a jövő héten...

És most is visszatért mindig a szomorú szó, amelyet már alig mertek az okos szemébe mondani:

- Majd ha meggyógyulsz...

De minden sorra rájuk cáfolt. Mikor a csúnya időről beszéltek, melegen, fényesen sütött be a nap a kis udvarra, az éltető, erős sugarú tavaszi nap, amitől minden életet kap, s amitől csak éppen Nemecsek Ernő nem tudta visszakapni az életet.

És valósággal elöntötte a láz a kisfiút. Bolondul hadonászott, piros volt, kitágultak finom kis orrlyukai. És szónokolt:

- A grund - kiáltotta - az egy egész birodalom! Ti azt nem tudjátok, mert ti még sohasem harcoltatok a hazáért!

Künn kopogtattak. Az asszony kiment.

- Kérlek - mondta az urának -, Csetneky úr van itt.

A szabó kiment a konyhába. Ez a Csetneky úr fővárosi hivatalnok volt, aki a ruháit Nemecseknél csináltatta. Mikor a szabót meglátta, idegesen szólt:

- Mi van a duplasor-gombos barna ruhámmal?

Belülről hallatszott a szomorú szónoklat:

- Harsogott a trombita... és csupa por volt a grund... Előre! Előre!

- Kérem - mondta a szabó -, ha tetszik, most felpróbálhatja a nagyságos úr, de arra kell kérnem, hogy itt a konyhában tessék... ezer bocsánat... mert a kisfiam nagyon beteg... benn fekszik...

- Előre! Előre! - hangzott a szobából egy rekedten kiabáló gyerekhang. - Utánam! Teljes roham! Látjátok ott a vörösingeseket? Elöl megy Áts Feri az ezüstlándzsával... most mindjárt a vízbe fognak dobni!

Csetneky úr figyelt.

- Mi az?

- Kiabál szegényke.

- Hát ha beteg, minek kiabál?

A szabó vállat vont.

- Már nem is beteg az, kérem... a végét járja... lázában beszél az istenadta...

És kihozta a szobából a duplasor-gombos barna kabátot, mely fehér szálakkal volt összefércelve. Mikor az ajtót nyitotta, kihallatszott:

- A sáncárokban csönd! Vigyázz! Most jönnek... már itt is vannak! Trombitás, fújd meg a trombitát!

Tölcsért csinált a kezéből.

- Tratá... tratá... tratatá!

És rákiáltott Bokára:- Te is fújjad!

És Boka is kénytelen volt tölcsért csinálni a kezéből, és most már ketten trombitáltak: egy fáradt, rekedt, gyönge kis hang meg egy másik, egészséges hang, amely azonban éppoly szomorúan hangzott. Bokának már a torkát fojtogatták a könnyek, de azért bírta, emberül állta, és úgy tett, mintha neki is örömet okozna, mikor fújja.

- Sajnálom - mondta Csetneky úr, miközben ingujjra vetkőzött -, de nekem nagy szükségem van a barna ruhára.

- Tratá! Tratá! - hangzott a szobából.

A szabó ráadta a kabátot. És csöndesen kezdett beszélgetni:

- Tessék nyugodtan állni.

- A hóna alatt vág.- Igenis, kérem.

(- Tratá! Tratá!)

- Itt ez a gomb magasan van, ezt varrja majd feljebb, mert szeretem, ha a vasalás szépen kifekszik a mellre.

- Igenis, nagyságos úr.

(- Teljes roham! Előre!)

- És az ujja mintha egy kicsit rövid volna.

- Nem gondolom.

- De nézze csak jól meg. Minden kabátnak rövidre csinálja az ujját, ez a maga baja!

"Dehogy ez az én bajom!" - gondolta a szabó, és megjegyezte a krétával a kabát ujját.

Benn pedig nőttön-nőtt a lárma.

- Haha! - kiáltott a gyerekhang. - Hát itt vagy? Most itt állsz előttem! Végre megfoghatlak, te rettenetes vezér! Na most, na most! Lássuk, ki az erősebb?

- Vattát tegyen bele - mondta Csetneky úr. - A vállába egy kicsit, és a mellre egy kicsit, jobbról-balról.

(- Puff! Földhöz vágtalak!)

Csetneky úr levetette a barna kabátot, és a szabó rásegítette azt, amiben jött.

- Mikor lesz készen?- Holnapután.

- Jó. De dolgozzon rajta, nehogy megint csak egy hét múlva kapjam meg. Van most egyéb dolga is?

- Csak a gyerek ne volna beteg, nagyságos uram!Csetneky úr vállat vont.

- Az szomorú dolog, én nagyon sajnálom, de mondom, nekem a ruhára szükségem van, és nagyon sürgősen kell. Lásson csak hozzá azonnal!

A szabó sóhajtott egyet.- Hát majd hozzálátok.

- Ásszolgája! - mondta Csetneky úr, és vígan távozott. Még az ajtóból egyszer visszakiáltott: - De rögtön üljön neki!

A szabó megfogta a szép barna kabátot, és arra gondolt, amit az orvos mondott. Gondoskodni kell arról, amiről ilyenkor gondoskodni szokás. Hát jó, nekiül azonnal a munkának. Ki tudja, mire kell az a pénz, amit majd ezért a barna kabátért kap? Talán az asztaloshoz vándorol ez a néhány forint, ahhoz az asztaloshoz, aki a kis koporsókat csinálja. És Csetneky úr büszkén fog feszíteni a Duna-parti korzón az új ruhájában.

Visszament a szobába, és rögtön nekilátott a varrásnak. Most már oda se nézett az ágyra, csak gyorsan kapkodta a tűt, a cérnát, hogy hamarosan végezzen a munkával, mert a munka mindenképpen sietős volt. Csetneky úrnak is kellett, meg talán az asztalosnak is kellett.

A kis kapitánnyal pedig most már nem lehetett bírni. Erőre kapott, és felállott az ágyban. Hosszú hálóingecskéje a bokájáig ért. Fején kackiásan félre volt csapva a piros-zöld sapka. Szalutált. Most már hörögve beszélt, és a tekintete valahol a semmiben révedezett.

- Jelentem alássan, tábornok úr, földhöz vágtam a vörösinges vezért, kérem az előléptetést! Úgy nézzetek rám, hogy én most már kapitány vagyok! Én harcoltam a hazáért, és én meghaltam a hazáért! Trará! Trará! Fújjad, Kolnay!

Fél kezével belekapaszkodott az ágya fejébe.

- Bombázzatok, erődök! Hahá! Ott a Janó! Vigyázz, Janó! Te is kapitány leszel, Janó! És neked nem fogják kisbetűvel írni a nevedet! Pfuj! Rossz-szívű fiúk vagytok! Irigykedtetek rám, mert a Boka engemet szeretett, és mert én voltam a barátja, nem pedig ti! Az egész gittegylet egy butaság! Kilépek! Kilépek az egyletből! - Csöndesen tette hozzá: - Kérem jegyzőkönyvbe venni.

És a szabó a kis alacsony asztal mellett most se nem látott, se nem hallott. Fürgén járt csontos ujja a kabát szövetjén, villogott a tű, a gyűszű. Az ágyra nem nézett volna a világért sem. Attól félt, hogy ha oda talál nézni, egyszeriben elmegy a kedve mindentől, földhöz csapja a Csetneky úr finom barna kabátját, és odaborul a kisfia mellé.

Most leült az ágyban a kapitány, és hallgatagon nézte a paplant.

Boka halkan kérdezte:

- Fáradt vagy?

Nem felelt. Boka betakargatta. Az anyja megigazította feje alatt a párnát.

- Most maradj csöndben. Pihenj.

Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó arcot vágott. Azt mondta neki:

- Apa...

- Nem, nem - szólt fojtott hangon a tábornok -, én nem vagyok az apa... nem ismersz? Én Boka János vagyok.

Fáradt hangon, értelmetlenül mondta utána a beteg:

- Én... Boka... János... vagyok... - Most hosszas csönd lett. A kisfiú lehunyta a szemét, s hosszasat, nagyot sóhajtott, mintha minden szomorú ember minden fájdalma az ő kis lelkébe szorult volna.

Csönd volt.

- Talán el fog aludni - súgta a kis szőke asszony, aki már alig állt a lábán a sok virrasztástól.

- Hagyjuk - felelt suttogva Boka.

Félreültek, egy kopott, zöld díványra. Most a szabó is abbahagyta a munkát, letette a térdére a barna kabátot, s lehajtotta fejét az alacsony asztalra. Mindenki hallgatott. És álmos csönd volt, a légy röpülését is meg lehetett volna hallani.

Az ablakon át gyerekhangok szűrődtek be az udvarról. Mintha sok gyerek lett volna künn, amint csöndesen beszéltek egymással. És egyszerre ismerős szó ütötte meg Boka fülét. Egy nevet hallott, amint suttogva mondta valaki:

- Barabás.

Fölkelt, és lábujjhegyen kiment a szobából. Mikor a konyha üvegajtaját kinyitotta, és kilépett az udvarra, ismerős arcokat látott. Egy csomó Pál utcai fiú állott félénken az ajtó közelében.

- Ti vagytok?- Igen - suttogta Weisz.

- Itt van az egész gittegylet. Mit akartok?

- Hoztunk neki egy díszokiratot, amelyikben piros tintával le van írva, hogy az egylet bocsánatot kér tőle, és hogy a nagykönyvbe csupa nagybetűvel írtuk be a nevét. Itt van a nagykönyv is. És itt van az egész küldöttség.

Boka a fejét csóválta.

- Hát nem tudtatok előbb jönni?

- Miért?- Mert most alszik.

A küldöttség tagjai egymásra néztek.

- Azért nem tudtunk hamarább jönni, mert nagy vita volt, hogy ki legyen a küldöttség elnöke. És eltartott egy félóráig, amíg a Weiszt megválasztottuk.

Az asszony jelent meg a küszöbön.

- Nem alszik - mondta -, most félrebeszél.

A fiúk mereven álltak. Mind meg voltak döbbenve.

- Gyertek be, fiúcskák - mondta az asszony -, talán föleszmél szegényke, ha benneteket meglát.

És kitárta előttük az ajtót. Sorra beléptek, elfogódottan, tisztelettel, mintha templomajtón mentek volna be. Már künn, a küszöb előtt levették a kalapjukat. És mikor a legutolsó után csöndesen becsukódott az ajtó, már mind a szobaajtó küszöbén állottak, némán, tisztességtudóan, nagyra nyílt szemmel. A szabót nézték, meg az ágyat nézték. A szabó még erre sem emelte föl a fejét, a karjára hajtotta és hallgatott. Nem sírt. Csak már nagyon fáradt volt. Az ágyban pedig nyitott szemmel feküdt a kapitány, nehezen, mélyen lélegzett, vékony szélű kis szája nyitva volt. De nem ismert meg senkit. Ő most már talán olyan dolgokat látott, amiket földi szemmel nem is lehet látni.

Az asszony tolta előre a fiúkat.

- Menjetek oda hozzá.

Lassan meg is indultak az ágy felé. De nehezen mentek. Egyik bátorította a másikat:

- Eredj te.- Te menj előre.

Barabás szólt:- Te vagy a küldöttségi elnök.

És Weisz erre szépen lassan az ágyhoz ment. A többiek is odasomfordáltak mögéje. A kisfiú rájuk se nézett.

- Beszélj - súgta Barabás.

És Weisz remegő hangon kezdte:- Te... Nemecsek...

De nem hallotta Nemecsek. Lihegett, és merően nézett a fal felé.

- Nemecsek! - ismételte Weisz, és már a torkán volt a sírás. Barabás a fülébe súgott:- Ne bőgj!

- Nem bőgök - felelt Weisz, és örült, hogy ennyit is mondhatott sírás nélkül.

Aztán összeszedte magát.

- Mélyen tisztelt kapitány úr! - kezdte a beszédet, és egy írást húzott elő a zsebéből. - Midőn itt megjelentünk... és én mint elnök... ezennel az egylet nevében... mert mi tévedtünk... és mi mind tetőled most bocsánatot kérünk... és ebben a díszokiratban... itt le van írva az egész...

Hátrafordult. Már két könnycsepp ragyogott a szemében. De a hivatalos hangot, az ő legnagyobb örömüket, nem hagyta volna el a világ minden kincséért sem.

- Jegyző úr - súgta hátra -, adja ide az egyleti könyvet.

Leszik szolgálatkészen adta oda. Weisz félénken tette le az ágy szélére, és fellapozta benne azt az oldalt, ahol a "Bejegyzés" volt.

- Ide nézz - mondta a betegnek -, ez az.

A beteg szeme azonban lassan becsukódott. Vártak. Aztán Weisz megint szólt:

- Nézd meg.

Nem felelt. Most mind közelebb mentek az ágyhoz. Az asszony reszketve tört magának utat a fiúk közt. Ráhajolt a gyerekére.

- Te - mondta valami idegen, csodálkozó, reszkető hangon a férjének -, ez nem lélegzik...

A mellére hajtotta a fejét.

- Te! - kiáltott most hangosan, nem törődve semmivel. - Nem lélegzik!

A fiúk hátrahúzódtak. A kis szoba egyik sarkába állottak, szorosan egymás mellé. Az egyleti könyv leesett az ágyról, nyitva, úgy, ahogy Weisz fellapozta.

Az asszony most már sivított:- Te! Hideg a keze!

És a nagy, fojtott csöndben, mely ezeket a szavakat követte, hallani lehetett, amint a szabó, aki eddig némán, mozdulatlanul ült a zsámolyon, fejét a karjára hajtva, egyszerre zokogni kezdett. Csöndesen, alig hallhatóan, ahogy komoly, felnőtt emberek szoktak. És a válla rángatódzott a sírástól. És még most is vigyázott szegény a Csetneky úr szép barna kabátjára, mert lecsúsztatta a térdéről, hogy a könnyei rá ne folyjanak.

Az asszony pedig ölelte, csókolta a kis halott gyereket, aztán letérdelt az ágya elé, a kispárnába temette az arcát, és ő is zokogni kezdett. Nemecsek Ernő gittegyleti titkár, a Pál utcai grund kapitánya pedig örök csöndességben, falfehéren, lehunyt szemmel feküdt hanyatt az ágyban, s most már bizonyos volt róla, hogy semmit nem lát, és semmit nem hall, ami körülötte történik, mert Nemecsek kapitány látásáért és hallásáért eljöttek az angyalok, és elvitték oda, ahol csak az olyanok hallanak édes muzsikát, és látnak fényes tündöklést, mint amilyen Nemecsek kapitány volt.

- Későn jöttünk - súgta Barabás.

Boka a szoba közepén állott, és lehorgasztotta a fejét. Még az imént, néhány perccel ezelőtt, mikor az ágy szélén ült, alig tudta visszafojtani a sírást. És most csodálkozva érezte, hogy nem jön könny a szemébe, hogy nem tud sírni. Aztán körülnézett, valami mérhetetlen ürességgel a lelkében. Meglátta a sarokban meghúzódó fiúkat. Elöl Weisz, kezében a díszokirattal, amit Nemecsek már nem láthatott.

Odament hozzájuk.- Menjetek szépen haza.

És ezek, szegények, szinte megörültek annak, hogy elmehetnek innen, ebből az idegen kis szobából, ahol halva feküdt a pajtásuk az ágyon. Egymás után somfordáltak ki a szobából a konyhába, a konyhából a napfényes udvarra. Utolsónak maradt Leszik. Szándékosan maradt utolsónak. Mikor már mind künn voltak, lábujjhegyen odament az ágy mellé, és csöndesen fölvette a földről az egyleti könyvet. Ránézett az ágyra és a csöndes kis kapitányra.

Aztán kiment ő is a többiek után a napfényes udvarra, amelynek gyatra fácskáin madarak csipogtak, fiatal, vidám kis verebek. Nézték a madarakat, álltak az udvarban. Nem értették az egészet. Tudták, hogy a pajtásuk meghalt, de az értelmét nem tudták. Csodálkozva néztek egymásra, mint akik elbámulnak valami nagyon érthetetlen, nagyon idegen dolgon, amit most láttak először életükben.

Alkonyatkor nekivágott Boka az utcának. Tanulnia kellett volna, mert holnap nehéz nap következik. Nagy latinlecke. És már régóta nem felelt, biztosra vette, hogy Rácz tanár úr ki fogja hívni. De nem volt kedve a tanuláshoz. Félrelökte a könyvet meg a szótárt, és elment hazulról.

Cél nélkül kóborolt az utcákon. Valahogyan kerülgette a Pál utcát meg az ismerős környéket. Fájt a szíve arra a gondolatra, hogy viszont kell látnia a grundot a mai szomorú napon.

De akármerre is ment, mindenütt emlékeztette valami Nemecsekre.

Az Üllői út...

Itt baktattak hárman, Csónakossal, mikor először mentek kémszemlére a Füvészkertbe.

A Köztelek utca...

Emlékezett rá, mikor egyszer délben, iskola után megállottak ennek a kis utcának a közepén, és Nemecsek nagy komolyan előadta, mint vették el az előtte való napon a Pásztorok a Múzeum-kertben a golyóikat. Csónakos meg a dohánygyárhoz ment, és a pinceablak vasrostélyáról dohányport szippantott fel. Hogy tüszköltek!

A Múzeum környéke...

Onnan is visszafordult. És érezte, hogy minél inkább kerüli a grundot, annál erősebben vonzza arrafelé valami fájó érzés. És mikor aztán egyszerre elhatározta magában, hogy elmegy a grundra, kerülő nélkül, egyenesen, bátran, akkor valami könnyebbség szállott a lelkére. Sietett, hogy minél előbb érjen oda. És minél közelebb érezte magát az ő birodalmukhoz, annál nagyobb volt a nyugalom, mely a szívét elárasztotta. A Mária utcában már olyan tisztán érezte ezt, hogy szaladni kezdett, csak hogy minél előbb érjen oda. És amikor az egyre sötétedő alkonyatban a sarokra ért, és meglátta a jól ismert, szürke palánkot, megdobbant a szíve. Meg kellett állnia. Most már nem volt miért sietnie, most már itt volt. Lassú léptekkel közeledett a grund felé, melynek kisajtaja nyitva volt. Az ajtó előtt a deszkapalánkhoz támaszkodva pipálgatott Janó. Mikor Bokát meglátta, vigyorogva intett feléje.

- Megvertung őket!

Boka szomorú mosollyal felelt. De Janó tűzbe jött:

- Megvertung!... Kidobtung... Kikergetung...

- Igen - mondta csöndesen a tábornok.

Aztán megállott a tót előtt, kis ideig hallgatott, majd ezt mondta:

- Tudja-e, Janó, mi történt?- Mi?

- Meghalt a Nemecsek.

A tót nagyot nézett. Kivette a pipát a szájából.

- Melyik az a Nemecsek? - kérdezte.

- Az a kis szőke.

- Aha! - mondta a tót, és visszatette a pipát a szájába. - Szeginy.

Boka bement az ajtón. Most csöndesen nyugodott előtte a nagy, üres darab városi föld, mely annyi vidám órának volt már tanúja. Lassan végigment rajta, és elérkezett a sáncárokhoz. Még látszottak a sáncon a harc nyomai. A homok tele volt lábnyomokkal. A földhányás egyes darabjai leomlottak, mikor rohamra másztak elő az árokból a fiúk.

És sötéten, feketén állottak egymás mellett a farakások, tetejükön az erődökkel, melyeknek oldalfalai végig voltak öntve az ő saját puskaporukkal: homokkal.

Leült a földhányásra a tábornok, és a tenyerére támasztotta az állát. Most csönd volt a grundon. A kis vaskémény így estére kihűlt, s várta a reggelt, amikor szorgalmas kezek megint alája fűtenek. A fűrész is pihent, és a kis ház aludt a rügyező vadszőlőindák között. Messziről, mintha álomban hangzott volna, idehallatszott a város robaja. Kocsik robogtak, emberek kiáltottak innen-onnan, és egy szomszéd ház valamelyik hátsó ablakából, ahol talán a konyha volt, s ahol már égett a lámpa, vidám énekhang szállott feléje. Valami cseléd énekelt.

Felállott Boka, és oldalt került, a kunyhó felé. Megállt azon a helyen, ahol Nemecsek leterítette Áts Ferit, mint hajdan Dávid Góliátot. Lehajolt a földre, és úgy kereste a drága lábnyomokat, amelyek éppúgy el fognak tűnni a homokból, mint ahogy az ő kis barátja eltűnt ebből a földi világból. Fel volt túrva azon a helyen a föld, de lábnyomokat nem látott benne. Pedig megismerte volna a Nemecsek kis lábának a nyomát, hiszen olyan kicsi volt, hogy még a vörösingesek is elbámultak, mikor a füvészkerti romban meglátták a cipője nyomát, amely még a Wendauerénél is kisebb volt. Azon az emlékezetes napon...

Sóhajtva ment tovább. Elment a harmadik számú erődhöz, amelyen először látta meg a kis szőke Áts Ferit. Mikor az ránézett, és lekiáltott rá: "Félsz, Nemecsek?!"

Fáradt volt a tábornok. Testét-lelkét elgyötörte ez a mai nap. Támolygott, mintha erős bort ivott volna. Nagy nehezen felkapaszkodott a második számú erődre, és meghúzódott benne. Itt legalább senki sem látta, senki sem zavarta, elgondolkozhatott a kedves emlékeken, és talán ki is sírhatta volna magát, ha ugyan tudott volna sírni.

Hangokat hozott feléje a szellő. Lenézett az erődről, és két kis sötét alakot látott meg a kunyhó előtt. A sötétben nem ismerte meg őket, s figyelt, hogy vajon közéjük tartoznak-e, rájuk ismer-e hangjukról.

A két fiú csöndesen beszélt egymással.

- Te Barabás - mondta az egyik -, hát most itt vagyunk, ezen a helyen, ahol a szegény Nemecsek megmentette a birodalmat.

Hallgattak. Aztán ez hallatszott:

- Te Barabás, béküljünk itt most ki, de örökre és igazán; nincs értelme annak, hogy mi haragudjunk egymásra.

- Jó - mondta meghatottan Barabás -, én kibékülök veled. Úgyis azért jöttünk ide.

Megint csönd volt. Némán álltak egymással szemben, és mindenik azt várta, hogy a másik kezdje a kibékülést. Végre aztán megszólalt Kolnay:

- Hát szerbusz!

Barabás elérzékenyülten felelt:- Hát szerbusz!

Kezet fogtak. Sokáig álltak így, kéz a kézben. Aztán nem szóltak egy szót se, csak összeölelkeztek.

Ez is megtörtént. Ez a csoda megesett. Boka felülről, az erődből nézte őket, de nem árulta el magát. Ő is egyedül akart maradni, meg aztán arra is gondolt, hogy mi az ördögnek zavarja meg őket.

Aztán elindult a Pál utca felé a két kis ember, halkan beszélgetve. Azt mondta Barabás:- Holnapra sok van latinból.- Igen - mondta Kolnay.

- Neked könnyű - sóhajtotta Barabás -, mert te tegnap feleltél. De én már régen nem feleltem, énrám a napokban kerül a sor.Kolnay ezt mondta:

- Vigyázz, mert a második caputból a tizedik sortól a huszonharmadikig kimarad. Ki van jegyezve a könyved?-nincs.

- Hát csak nem fogod azt is megtanulni, ami kimarad? Majd én elmegyek most hozzád, és kijegyzem a könyvedet.-jó.

Íme, ezeknek már a lecke jár a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amiért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, és a latinlecke is életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők is.

Elballagtak, eltűntek az est sötétjében. És most végre egyes-egyedül maradt Boka. De nem volt nyugta az erődben. Meg aztán későre is járt az idő. A józsefvárosi templom felől lágy harangszó szállott.

Lejött az erődből, és megállt a kunyhó előtt. Látta visszajönni Janót a Pál utcai kiskapuból a kunyhója felé. Farkcsóválva, szaglászva szaladt mellette a Hektor. Megvárta őket.

- Na? - mondta a tót. - Ifiúr nem hazamegy?

- De már megyek - felelt Boka.

Megint vigyorgott a tót.

- Otthon jó meleg vacsora.

- Jó meleg vacsora - ismételte gépiesen Boka, és arra gondolt, hogy a Rákos utcában, a szegény szabóéknál is vacsorához ül most a konyhában a két kis ember: a szabó meg a felesége. És benn a szobában gyertyák égnek. És ott van a Csetneky úr duplasor-gombos szép barna kabátja.

& A honlap ára 78 500 helyett MOST 0 Ft. Honlapkészítés ingyen: Ez a weblapszerkesztő alkalmas ingyen weboldal, ingyen honlap készítés... Weblap látogatottság számláló: Mai: 78 Tegnapi: 653 Heti: 761 Havi: 1 376 Össz.: 311 248 Látogatottság növelés Oldal: kedvenc olvasmányokból idézetek Smaragd-oldala - © 2008 - 2025 - smaragd-oldala.hupont.hu A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat X A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »