Ficsor Tamás:Nagyapa csillaga
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a
lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen
sötét lett.
Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában.
Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult
nagyapa és unokája.
Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden
embernek van külön, saját csillaga?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa -, ám csak
annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a
földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az
unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy
másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz.
Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb
dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a
nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet
a földre szórják. Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a
dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk során. Míg nagyapa
beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha két fénylő csillag
ült volna szemében.
Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta
unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták.
Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit,
mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza.
Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta
nem volt példa.
Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei
fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, ott követte a
tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben
suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül
besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e
még, hogy mi a csillag dolga ? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a
földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember
Isten csillaga.
Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén
ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról.
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy
friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat.
Csak aludt, aludt...végtelen álomba merülten; csendben, békén,
csillagmosollyal az arcán.
Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta
helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai.
Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára
lépve. Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig
kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal.
Egyszer csak meglelte, amit keresett.
Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett:
ott ült a bakon, ostorral kezében...
Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a
lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen
sötét lett.
Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában.
Szép csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult
nagyapa és unokája.
Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.
- Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál: minden
embernek van külön, saját csillaga?
- De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa -, ám csak
annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a
földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül.
- Fényt árasztani ? Úgy mint a szentjánosbogarak ? - csodálkozott az
unoka.
- Nem egészen. Az ember tettei által válhat sugárzóvá, azzal, hogy
másokat is hasonló cselekedetekre ösztönöz.
Tudod, Ferkó, csillagnak lenni az Isten egén, ez a legnagyszerűbb
dolog ezen a teremtett világon. A csillagok nappal magukba szívják a
nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka kicsiny mécsesekként mindet
a földre szórják. Tulajdonképpen nekünk, embereknek is hasonló a
dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk során. Míg nagyapa
beszélt, tekintete izzott; mint a parázs, mintha két fénylő csillag
ült volna szemében.
Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra gondolt-, megfogta
unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:
- Gyere, induljunk, hideg már az este.
Már jó ideje egyre rövidebbek lettek ezek az esti séták.
Valahányszor Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:
- Hiába, egyre fáradtabbak a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit,
mint régen.
Egyszer aztán nagyapa szokatlanul korán jött haza.
Még a lovak csutakolása is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta
nem volt példa.
Az alkony nagyapát már az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei
fényesen ragyogtak. Hamarosan megérkezett az orvos is, ott követte a
tisztelendő úr. Nagyanya gyertyát gyújtott, mindenki csendben
suttogott. Amikor a tisztelendő úr is elment, Ferkó észrevétlenül
besurrant a szobába és az ágy szélére telepedett.
- Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?
- Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e
még, hogy mi a csillag dolga ? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.
- Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.
- És az emberé?
- Hogy Isten szeretetét szívja magába, és mint égen a csillag, itt a
földön mások felé sugározza.
- Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember
Isten csillaga.
Úgy élj itt a földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén
ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csillagokról.
Azzal lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy
friss abrakot tegyen lovai elé, s közben megbámulja a csillagokat.
Csak aludt, aludt...végtelen álomba merülten; csendben, békén,
csillagmosollyal az arcán.
Ferkó szívén átsuhant a keserű fájdalom. Hosszú hetekig nem találta
helyét. De aztán újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai.
Most már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára
lépve. Felnézett a csillagos égboltra. Néhány pillanatig
kétségbeesetten keresgélt, már-már sírásra görbülő szájjal.
Egyszer csak meglelte, amit keresett.
Rátalált nagyapa csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett:
ott ült a bakon, ostorral kezében...
.................
Ahol összeérnek a sínek
Ott ültem a vonatsíneken. Vártam. Az egyetlen megoldást...
Nem az jött, amire várakoztam.
Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte.
Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.- Honnan tu... ?
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere, induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda, ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz! Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal, sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket, bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen! Itt és most összeértek a sínek.
Ott ültem a vonatsíneken. Vártam. Az egyetlen megoldást...
Nem az jött, amire várakoztam.
Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte.
Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.- Honnan tu... ?
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede. Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere, induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda, ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz! Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal, sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket, bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen! Itt és most összeértek a sínek.
..........................
Jorge Luis Borges:Idő múltán
Idővel az ember megérti, mi a különbség a között, hogy tartasz egy
kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret...
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a most-ra építeni, mert a holnap nem
garantálja a terveidet...
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele
úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is
égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és diszítgetni a saját
lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd,
és tényleg értékes vagy...
és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel, mert
gazdag jövőt ígér, előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad
hibáiddal és nem akar megváltoztatni...
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd
nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte,
mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át
bánthatják azt, akit meg akartál sérteni...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak
a nagy lelkek tudnak...
megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot, valószínűleg soha többet
nem lesz úgy, mint régen...
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő,
amikor hiányozni kezd a régi...
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb
sokszorosan visszakapod...
megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a
reméltté...
és megtanulod, hogy a ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek,
mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy
bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha
szükséged van, hogy barát szeretnél lenni... egy sír fölött
haszontalan...
Megtanulod ezt mind, de csak idővel...
Idővel az ember megérti, mi a különbség a között, hogy tartasz egy
kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel...
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy...
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret...
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel...
és megtanulod az utakat a mára és a most-ra építeni, mert a holnap nem
garantálja a terveidet...
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele
úton...
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is
égethet és elszenesíthet...
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és diszítgetni a saját
lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon.....
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd,
és tényleg értékes vagy...
és az ember csak tanul és tanul...
és idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel, mert
gazdag jövőt ígér, előbb-utóbb visszatérsz a múltba...
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad
hibáiddal és nem akar megváltoztatni...
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd
nem akarod látni...
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte,
mert másként körülvesznek a nem igazak...
Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át
bánthatják azt, akit meg akartál sérteni...
megtanulod, hogy mindenki mondhatja "sajnálom", de megbocsájtani csak
a nagy lelkek tudnak...
megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot, valószínűleg soha többet
nem lesz úgy, mint régen...
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő,
amikor hiányozni kezd a régi...
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető...
Megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb
sokszorosan visszakapod...
megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a
reméltté...
és megtanulod, hogy a ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap...
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek,
mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek...
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy
bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha
szükséged van, hogy barát szeretnél lenni... egy sír fölött
haszontalan...
Megtanulod ezt mind, de csak idővel...
........................
Bruno Ferrero:A jel.
A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig
múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette
lévő ülésre.
Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú
váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok
hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes
családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és
fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem
kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és
meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik
magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.
Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást,
hogy kapcsolatba lépjen velük.
Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután
kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott
ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta,
hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.
Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt,
kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára.
Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni
fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem
mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja
meglátni a szalagot.
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az
almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta?
Ne halogasd, menj és tüzd ki rá!
A fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig
múlt húsz éves, csinos, finom arcvonású fiú volt. Egy nő ült le a mellette
lévő ülésre.
Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias időről, a fiú
váratlanul így szólt:
- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok
hazafelé.
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes
családban nőtt fel, és az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és
fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a két év alatt semmi hírt nem
kapott. Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és
meglátogassák őt a börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudatlannak érzik
magukat ahhoz, hogy levelet írjanak neki.
Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet.
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást,
hogy kapcsolatba lépjen velük.
Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. Miután
kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott
ahol felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. Szüleinek megírta,
hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük.
Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt,
kössenek egy fehér szalagot a kert almafájára.
Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni
fog életükből.
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. Nem
mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja
meglátni a szalagot.
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút:
- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból.
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az
almafát. Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát:
- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják.
Hányan lesik a te almafádat, keresik a megbocsájtás kis jelét rajta?
Ne halogasd, menj és tüzd ki rá!
.........................
Wass Albert:Aranymadár részlet az erdők könyvéből
Amikor már nagyon fáradt leszel, és nagyon céltalannak érzed a sorsodat:
egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az
utcán. Fenyőillatából már alíg éreszhetsz valamit, de meghallod mégis,
amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák.
illatukat neked gyűjtik a rét virágai.
jöttödet lesi az ösvény.
jöjj, siess.!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy. De nem
mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni
fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a
régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától
kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a
sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad
a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,
bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint. "
egyszerre csak érted üzen az erdő.
Először csak egy kis szellővel, mely csak úgy végigsurran melletted az
utcán. Fenyőillatából már alíg éreszhetsz valamit, de meghallod mégis,
amikor a füledbe súgja: - Üzeni az erdő, hogy árnyékkal várnak rád a fák.
illatukat neked gyűjtik a rét virágai.
jöttödet lesi az ösvény.
jöjj, siess.!
Fájva döbben meg tőle a szíved. Torkodat folytogatja a honvágy. De nem
mehetsz. Nem eresztenek a láncok, amiket rádraktak a gonosz varázslatok.
Aztán meglátsz egy felhőt, egy kicsi bolyhos fehér felhőt az égen, és tudni
fogod, hogy újra üzent érted az otthoni erdő. Látni fogod emlékezetedben a
régi tájakat, és úgy sajog valami benned, mint még soha addig.
Végül aztán meghallod ablakod alatt az aranymadár füttyét. Ablakod magától
kitárul. És ott ül a fán, és hazahív otthonod drága aranymadara: a
sárgarigó.
Valami megpattan benned akkor. Szemedből előtörnek a könnyek, lemossák rólad
a láthatatlan láncokat, kiömlenek az utcára is, és végigfolynak a köveken,
bűvös ösvényt mosva lábaid elé az emberek között.
És te elindulsz majd ezen az ösvényen. Keletnek, mindig csak keletnek,
amerre a sárgarigó hív.
Így.
Most aludj jól, a mese véget ért.
A fák is alszanak már odakint. "
...........................
Mike Valéria:Lelkem naplója - Újra itt
Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Kicsit hűvös volt a szobában és
összegömbölyödve magam köré tekertem a takarót. Furcsa érzés vett rajtam
erőt, az idegenség érzése, és ettől még fázósabban húztam magam össze. Nem
értettem semmit, de leginkább azt nem, hogy kerültem ide. Emlékeim nem
voltak és ürességet éreztem a szívem tájékán. A szürke félhomályban egy
vágy-féle érzés fogalmazódott meg bennem valami felé, ami most oly messzinek
tűnt. S ahogy ennek távolisága tudatosult bennem, úgy növekedett a szorongás
fojtogató, nyomasztó érzése. Minden tapintható volt körülöttem és éreztem
saját kezem hűvös érintését, takaróm súlyát, s valamit, ami ebbe a világba
szorít és kényszerít, hogy benne maradjak. Elvágytam valahová, de nem tudom
hová, megfoghatatlan távolba kerültem attól aki vagyok, s e távolság érzése
mázsás súlyként nehezedett rám.
Valaki...segítség! Egyedül vagyok!
Test vagyok, gyermek vagyok, újra gyermek. De ki voltam az előtt? És hol
voltam, ha voltam? S ha már nem leszek, hol leszek majd?
Tódultak a kérdések, de válasz nem jött sehonnan. Hová lett Ő? És miért
küldött ide engem? Mi a dolgom? Mit vár tőlem? Szűk kis börtönöm, csöpp
testem foglyaként mit is tehetnék? Kint egyre sötétebb lett és az ajtórésen
fény szűrődött be szobámba. Puha léptek zaja verte fel a csendet és halkan
lenyomódott a kilincs. Két meleg kar emelt fel és ölelt magához - ez nem Ő,
de nagyon jó érzés, szeretem ezt az illatot és olyan megnyugtató ez az
ölelés. Ismerős dallam dobolt a fülemben és kedves lágy zeneként szólított
meg egy hang - ébredj kicsim, itt a vacsorád, egyél szépen! - Édes folyadék
tódult a számba, melege végigáramlott testemen és felmelegítette hűvös
tagjaimat.
Óh, hát mégsem vagyok egyedül, de jó vele, jó hozzábújni, olyan biztonságos
és nyugalmas. Távoli hazám utáni végy eltűnt, s hagytam, hogy átjárjon ez az
ismeretlen, mégis ismerős érzés, mely anyám karjai között ébresztett rá,
hogy hol vagyok.
Tehát kezdődik minden elölről megint. Ismét a föld foglya lettem, folytatnom
kell a keresést.
Kinyitottam a szemem és körülnéztem. Kicsit hűvös volt a szobában és
összegömbölyödve magam köré tekertem a takarót. Furcsa érzés vett rajtam
erőt, az idegenség érzése, és ettől még fázósabban húztam magam össze. Nem
értettem semmit, de leginkább azt nem, hogy kerültem ide. Emlékeim nem
voltak és ürességet éreztem a szívem tájékán. A szürke félhomályban egy
vágy-féle érzés fogalmazódott meg bennem valami felé, ami most oly messzinek
tűnt. S ahogy ennek távolisága tudatosult bennem, úgy növekedett a szorongás
fojtogató, nyomasztó érzése. Minden tapintható volt körülöttem és éreztem
saját kezem hűvös érintését, takaróm súlyát, s valamit, ami ebbe a világba
szorít és kényszerít, hogy benne maradjak. Elvágytam valahová, de nem tudom
hová, megfoghatatlan távolba kerültem attól aki vagyok, s e távolság érzése
mázsás súlyként nehezedett rám.
Valaki...segítség! Egyedül vagyok!
Test vagyok, gyermek vagyok, újra gyermek. De ki voltam az előtt? És hol
voltam, ha voltam? S ha már nem leszek, hol leszek majd?
Tódultak a kérdések, de válasz nem jött sehonnan. Hová lett Ő? És miért
küldött ide engem? Mi a dolgom? Mit vár tőlem? Szűk kis börtönöm, csöpp
testem foglyaként mit is tehetnék? Kint egyre sötétebb lett és az ajtórésen
fény szűrődött be szobámba. Puha léptek zaja verte fel a csendet és halkan
lenyomódott a kilincs. Két meleg kar emelt fel és ölelt magához - ez nem Ő,
de nagyon jó érzés, szeretem ezt az illatot és olyan megnyugtató ez az
ölelés. Ismerős dallam dobolt a fülemben és kedves lágy zeneként szólított
meg egy hang - ébredj kicsim, itt a vacsorád, egyél szépen! - Édes folyadék
tódult a számba, melege végigáramlott testemen és felmelegítette hűvös
tagjaimat.
Óh, hát mégsem vagyok egyedül, de jó vele, jó hozzábújni, olyan biztonságos
és nyugalmas. Távoli hazám utáni végy eltűnt, s hagytam, hogy átjárjon ez az
ismeretlen, mégis ismerős érzés, mely anyám karjai között ébresztett rá,
hogy hol vagyok.
Tehát kezdődik minden elölről megint. Ismét a föld foglya lettem, folytatnom
kell a keresést.
forrás:hoxa portál
.......................
Az idő
Legyen egy bankszámlád, ahol minden reggel 86.400 forint kerül a számládra. Ez nem marad meg a holnapi napra.Minden este lenullázódik, akármennyit is használtál fel a nap folyamán.Hát akkor mit lehet tenni? Természetesen használd fel MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ. Minden reggel 86.400 perccel gazdagabbak vagyunk. Minden este lenullázódik, elveszlik, akármennyit is használtunk fel céljaink eléréséhez. Soha nem marad egyensúlyban. Soha nem lesz több, egy perccel sem. Minden új nap új számlát nyit nekünk, és minden új este újra felégeti a maradékot. Ha elmulasztod felhasználni az aznapi betéted értékét, elveszlik. Soha nem kapod vissza.
Nem íródik jóvá másnap. A jelenben kell élned a mai betéted használva. Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni egészségből, boldogságból és sikerből!
Az óra forog. Csináld ma is a lehető legtöbbet!
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÉV, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÓNAP, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÉT, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÓRA, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY PERC, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY MÁSODPERC, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY TIZEDMÁSODPERC, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tiéd. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted. És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.
A Tegnap történelem.
A Holnap rejtelem.
A Ma ajándék.
A barátok nagyon ritka drágakövek. Mosolyt varázsolnak az arcodra, és bátorságot adnak a sikereidhez.
Meghallgatnak, megdícsérnek, és mindig nyitva tartják a szívüket NEKED..
Legyen egy bankszámlád, ahol minden reggel 86.400 forint kerül a számládra. Ez nem marad meg a holnapi napra.Minden este lenullázódik, akármennyit is használtál fel a nap folyamán.Hát akkor mit lehet tenni? Természetesen használd fel MINDET!
Mindannyiunknak van egy ilyen bankja. Ez az IDŐ. Minden reggel 86.400 perccel gazdagabbak vagyunk. Minden este lenullázódik, elveszlik, akármennyit is használtunk fel céljaink eléréséhez. Soha nem marad egyensúlyban. Soha nem lesz több, egy perccel sem. Minden új nap új számlát nyit nekünk, és minden új este újra felégeti a maradékot. Ha elmulasztod felhasználni az aznapi betéted értékét, elveszlik. Soha nem kapod vissza.
Nem íródik jóvá másnap. A jelenben kell élned a mai betéted használva. Befektetni, hogy a lehető legtöbbet tudj vásárolni egészségből, boldogságból és sikerből!
Az óra forog. Csináld ma is a lehető legtöbbet!
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÉV, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÓNAP, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY HÉT, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY ÓRA, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY PERC, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY MÁSODPERC, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér EGY TIZEDMÁSODPERC, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tiéd. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen elköltheted. És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár.
A Tegnap történelem.
A Holnap rejtelem.
A Ma ajándék.
A barátok nagyon ritka drágakövek. Mosolyt varázsolnak az arcodra, és bátorságot adnak a sikereidhez.
Meghallgatnak, megdícsérnek, és mindig nyitva tartják a szívüket NEKED..