Érintés
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ék kőként beragyogja a lelkünke t. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit, és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dús lombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni. Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó az időtlen teljesség csendből időt teremtő szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a teljesség gondolat szürke tükrének egy-egy cserép darabkája. Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis, mert az egészet részbe sűrítetté, az időtlent időbe ágyazottá, a változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden szó a csend törődése, minden szó a csend oda adottsága. Mert minden szó, teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik. Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés teljesség. Minden szóban a teljesség van jelen.
Lehet, nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szó közök fehér némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek, mint a szellőtől rezdülő fa levelek susogása, vagy a madár dal, amelyek csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Szeretlek, mint a folyó, amely magányosan és gyengén indul útnak a hegyen, aztán elkezd növekedni, csatlakozik más folyókhoz, és végül már nincs az az akadály, amit ne tudna leküzdeni, hogy eljusson oda, ahova akar. Így hát elfogadom a szereteted, és átadom neked az enyémet. (...) Egy olyan szeretetet, amelynek nincs neve, nincs magyarázata, ahogy a folyó sem tudja megmagyarázni, miért pont arra tart, amerre tart, csak folyik előre. Egy olyan szeretetet, amely nem kér és nem ad semmit cserébe, csak van. Én soha nem leszek a tiéd, te soha nem leszel az enyém, de így is elmondhatom, hogy szeretlek.
/Paulo Coelho/
Úgy szeress ...
Szeress úgy,
hogy remegjen minden hajnal,
s lássam rajtad,
hogy minden búcsúzással
hű szívedből
könny fakad.
Úgy szeress,
hogy hiányomtól
ég zokogjon,
szeress úgy
hogy kínzó vágyad
körém fonjon.
Szeress hittel,
megértéssel,
had értsék az angyalok,
hogy buja szerelmed
szárnyalva is, őszintén is
egyedül csak én vagyok.
Szeress eszed vesztve,
perzselőn,
és csendben álmodozva,
reszketőn.
Úgy szeress,
mint ki soha még...
Ahogy a szív
izzó tűzzel,
majd csendes lánggal ég.
Lázas testtel szeress,
követelve, harcolva...
Magadba temess...
Úgy szeress....
Válóczy Szilvia