Smaragd-oldala

Stignor István:Ősz

Minden arany már, a Napsugár is,
mely ontotta kincsét egész Nyáron át
nézd, sok falomb, levél fáradtan hintázik
az őszi széltől, lehullni, pihenni vágy...

Piros bogyók csüngnek csontváz-ágon,
társuk a lomb alig takarja őket
várják a sorsuk, s egy szeles nappalon
lehullva földre, adnak új életet...

Arany tutajként sodródik a vízen
hajtva a széltől egy árva falevél,
táplálta anyját rövid kis életében,
most letette sorsát... tovább már nem remél...

Szép most az Ősz. Akárha köddel
érkezik egy hűvös hajnalon,
s míg fázósan bújunk össze a csípős esőben,
a Föld készül. Mereng új Tavaszon....

Fésűs Éva:Szeptemberi szomorúság

 Valaki titkon oltja a fényt.
Valaki búsan jár a mezőkön,
lankad a mályva, halkul az ének,
valaki oltja a fényt.  

Valaki titkon szívja a bort.
Szökik a szesz e pincevilágból,
apad a szívünk, csöpp csodahordó,
valaki szívja a bort.  

Valaki titkon törli a színt.
Sárgul a lomb és sápad az arcunk,
ráncosodik már körte az ágon,
valaki törli a színt. 

Valaki titkon lopja a dalt.
Vízben a békák mind berekedtek,
hallgat a mély kút, némul a visszhang,
valaki lopja a dalt. 

S valami nagyon fáj, ami nincs.
Valaki titkon jár a mezőkön,
érzem a létét, és a szívemben
valami fáj, ami nincs.

 Azóta szeretem az őszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletűzdelt átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közben hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert szomjúhozta a lélek.Azóta szeretem a fákat. Az erdő zúgását szemerkélő esőben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos késő éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörűséget, keserűséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel.
Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el.
Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk.
Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet.
Mindent.

Szirmai Virág

SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZ

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

Geisz László: Csodálatos ősz


Csodálatos őszi kora este,
ezer színben pompázik a táj.
Az ég alján a Nap fáradt teste,
fejét lehajtva,
pihenne már.

Őszi szellő suhan át a téren,
meglebbentve fák rőt levelét,
és az egyre halványuló fényben,
dallamát zengi,
erdő és rét.

Lábam alatt lyukas dió roppan,
enyhe szellő ringatja a fát.
Árokszélen vadgesztenye koppan,
levetni készül,
tüskeruhát.

Nap sugarát szűk marokkal mérik,
harang kondul a domb tetején.
Őszi lankán édes szőlő érik,
nem éhezik már,
a seregély.

Őszi égen felgyúlnak a fények,
levelet már nem kerget a szél.
Éjféltájban elhalkul az élet,
és a természet,
pihenni tér.

Őszi képek

Borongó felhők árnya hull

már az Égbolt füst színű öblébe,

ébredő hajnali fény

gyöngyöző fuvallatán hideg

lehelet szövi lég-takaróját. 

Lassú tél-álomként simul

az elmúlás a holnap ölébe,

gyermekként vacogó éj

arcára szórva ónos, rideg

csókját. A szerelmes, andalgó nyár

elillant, mint egy távoli emlékbe

zuhant pillanat. A reggeli pára

nyirkos, tejfehér köd-lepelbe fonta

magát, a fák csupaszodó lombjait

aranybarna s bíbor szálakkal

hímezi a Nap. Kelyhébe

olvadt már szeptember sápadt réz lángja,

tüzét a levelek erébe ontja,

avarba borítva a Föld dombjait

újjászületés égi nászával.

Várnai Zseni

VAGYOK ŐSZI DALLAM...

Vagyok őszi tarlón aranyfény,
kihunyó,
csillag a nagy éjben,
villanva lehulló.

Vagyok őszi erdőn kósza szél:
kesergő,
bujdokló, kódorgó,
lengő és kerengő.

Vagyok őszi ágon falevél:
lehulló,
szállongó, lepergő,
avaron elnyugvó.

Vagyok őszi égen búbánat:
felhő,
szomorgó, szemergő,
lassúdan csepergő.

Vagyok őszi lápon vadmadár:
kiáltó,
rikoltó, sikoltó,
vándorútra szálló.

Vagyok őszi dallam, ami sír
a szélben,
felhőben, esőben,
pergő falevélben.

Várnai Zseni

AZ ALVÓ KERTBEN

Csak halkan lépjél, Kedvesem,
a kerti úton nesztelen,
s hallgasd az édes őszi dalt,
ami a fák közt átnyilalt.

Csak hallga, hallga, Kedvesem,
levél zizeg ily kedvesen?
A szél susog, vagy lomb dalol?
Vagy egy bogár a lomb alól?

Figyelj, figyelj csak, Kedvesem,
az ősz suhan itt csendesen,
s ahova tündérujja ér,
aranyszín lesz a zöld levél.

Kék fátyol leng a távolon,
talán mindezt csak álmodom?
A kert is alszik, Kedvesem,
most halkan lépjél, nesztelen.

vihar után

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat