" A vers könnycsepp. A vers igazgyöngy. Sikoly helyett, panasz helyett, olykor a kibírhatatlan fájdalom helyett. Vigaszt nyújt, problémát bogoz, rendet tesz, beteljesülést hoz. "”
József Attila: (Tenyeremre tettem...)
Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.
Az ég köntösére vágyik
Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal sa fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.
/Szabó Lőrinc/
Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!
Semmi az egész .
Minden volt - ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.
Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.
Váci M.
...Nézd, az Arany-búza ölén ring a szél!
Szebb időkről regél.
Te csak bízz, s ne a gondokkal törődj!
A tolmácsa légy! De ebben más lehet társad.
Ne bándd, mert én nem vagyok házad,
csak egy híd! Épp, hogy több legyél nálam,
azért szóltam pár szót.
...és tudod, megtiszteltetés volt...
Radnóti Miklós
Két karodban
Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.
Várnai Zseni
Őszi dal
A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget, mint a láng
csak simogat, mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű, enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Az ősz szerelme, mint a kósza szél,
hol lágy zene, hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk, e hullámzó folyó,
még kék az ég, de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varjú száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj, minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..
Reményik Sándor
Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
Várnai Zseni: Megyek feléd
Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt,
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.
Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat csak rám a fény és a meleg,
s olykor, mikor a közeledbe érek,
már azt hiszem: most... most elértelek!
Kinyúl felém napszemed fénysugára,
megérint, mint egy csók a téren át,
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.
Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriás erőddel,
úgy húzol, mint egy mágikus fonál.
S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövellt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott, s védőn átölelt,
egy pillanatra, aztán elszakadtunk
pályánk sínére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek,
s a hold újra a nap körül kereng.
Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted, s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes,
s örök vonzásod szárnyain röpül.
Adj egy percet a csendnek,
Végre üvölthessen benned,
Tanítsa jó modorral,
Hogy kell embernek lenned!
Adj egy percet csendnek
S ne másnak:az embernek
Ősi szálait fondd újra
Kemény szövetté:a lelket!
Adj egy percet a csendnek
És hallgasd,hogyan serceg
Benned hangja,fájón
A tűnődő őrületnek...
Tóth Árpád
Garai Gábor
JÓKEDVET ADJ
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.
Arany János
MEDDŐ ÓRÁN
Belenézek a nagy éjszakába,
Alszik a föld, maga árnyékába';
Itt vagy amott csillagok röppennek:
Gondolatim is úgy jönnek-mennek.
Gondolatom szappanbuboréki
Csillogók, mint odafenn az égi:
De töredék mindkettőnek utja --
Mind szétpattan, mielőtt megfutja.
Arany János
ŐSZ FELÉ
Oh, mint szeretném újra élni
Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
Ragyogva, de mögötte áll!
ÜNNEP
Köszönöm, hogy ünnepnek tekintesz,
hogy szíved bíborborával vársz reám
és ó-ezüsttel terítesz miattam;
s hogy el ne fussak előled riadtan,
lelked titkos, százegyedik szobáját
virággal díszíted fel énnekem.
Tiéd minden ujjongó énekem,
Tiéd lelkem szivárványos zománca,
Tiéd a derű, mely rólam szerteárad,
nem hozok kínt, se sóvárgást, se vágyat,
örömnek jövök, sohase verlek láncra,
ünnep leszek, mert ünnepként fogadtál.
Vérvörös kerettel
Közelgő virradat,
Pipacsszín ruhában
Reszkető pirkadat.
Hóvihar felettünk,
Fellegek hajunkban
Táncolnak bódultan,
Bolondul, boldogan.
Szaladunk szédülten,
Zavartan, ziláltan,
Kacagva keringő
Kölykök a viharban.
Elesünk, felállunk,
Rohanunk, megállunk,
Szűz hóban hempergünk,
Magasba kiáltunk:
Vigyél el, vad vihar!
Kapj fel, és sodorj el!
Bárhová repítesz,
Tőle ne szakíts el!
Lenevet ránk az ég,
Táncol a fergeteg,
Közepén mi forgunk:
Önfeledt gyermekek.
Falu végén kurta kocsma,
Oda rúg ki a Szamosra,
Meg is látná magát benne,
Ha az éj nem közelegne.
Az éjszaka közeledik
A világ lecsendesedik,
Pihen a komp, kikötötték,
Benne hallgat a sötétség.
De a kocsma bezzeg hangos!
Munkálódik a cimbalmos,
A legények kurjogatnak,
Szinte reng belé az ablak.
"Kocsmárosné, aranyvirág,
Ide a legjobbik borát,
Vén legyen, mint a nagyapám,
És tüzes, mint ifju babám!
Húzd rá cigány, huzzad jobban,
Táncolni való kedvem van,
Eltáncolom a pénzemet,
Kitáncolom a lelkemet!"
Bekopognak az ablakon:
"Ne zugjatok olyan nagyon,
Azt üzeni az uraság,
Mert lefeküdt, alunni vágy."
"Ördög bújjék az uradba,
Te pedig menj a pokolba!...
Húzd rá, cigány, csak azért is,
Ha mindjárt az ingemért is!"
Megint jônek, kopogtatnak:
"Csendesebben vígadjanak,
Isten áldja meg kendteket,
Szegény édesanyám beteg."
Feleletet egyik sem ad,
Kihörpintik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.
SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZ
Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.
Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,
add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.
Tamás István
Angyal száj
Elköltöztek belőlem tétován az álmok,
önmagammal szemben, torztükörben állok.
Sorra harcot vívok érzéseimmel,
megbotlok mindenben, lomha lépteimmel.
Helyemet keresve, bolyongok, fagyban és esőben
végelláthatatlan utakon, sötét temetőkbe.
Szememben vakítón tűz az éjszakasugara,
rám nevet gúnyosan a Hold sarlós arca.
Pihennék, de nem hagy a csend,
egy dallam hosszan fülembe cseng
s a Hold szemével megsimogat,
számolgatom a csillagokat.
Lovagolok felhők hátán,
fény ragyog rám az angyal száján.
Mellém fekszik, megsimogat,
csókkal űzi rémálmomat…
Tamás István
Csillagfény
Mikor már fáj minden,
s öledbe hajtja le fejét az ég,
indulnál, de még nem lehet,
úgy érzed, mindenből elég!
Szemed kóborol zordházak falán,
füledben egy dallam újra visszatér.
Valami furcsa érzés költözik beléd,
rohansz a széllel, de megállít a fény.
Mikor másként dobban szíved,
és tested elhagyja a lélek,
rohansz végig a tejúton,
ahol a táncoló angyalok élnek.
Ők vidáman dalolva, ölelve,
visznek Isten Göncölszekerén,
csillagok közt a felhők hátán,
ahol rád ragyog ezer csillagfény,
majd
napruhába bújtat a szél, magához ölel,
kedvesen megérint, de soha nem felel,
beragyogja fénye egész életed,
földön és az égen, repül-száll veled!
József Attila
Tél
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.
Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!
Hiába küzdesz ellene mint vérengző fenevad
Csak könny cseppen s a szem is bedagad
Őrjöngő téboly mi keringi lelkedet
S addig harcolsz míg végül eltemet
Keserű magányban vergődő gondolat
Szúrja át elméd s hallod a hangodat
Magadban beszélsz már nem hallja senki
A tettvágy éget de nem tudsz mit tenni
Rohanhatsz nyugodtan útvesztve szerteszét
nem leled ösvényed s a kín is már szertetép
A végzet majd elér, magját rádülteti
S kérdezed magadtól: megérte küzdeni?
Bódás János
Valahol ki van jelölve helyed…
Azért van síró, hogy vigasztald,
az éhező, hogy teríts neki asztalt.
Azért van seb, hogy bekösse kezed,
vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.
Azért van annyi árva, üldözött,
hogy oltalmat nyerjen karjaid között.
Azért roskadnak mások lábai,
hogy terhüket te segíts hordani.
Az irgalmat kínok fakasztják.
Mélység felett van csak magasság.
Hogyha más gyötrődik, szenved – azért van,
hogy te befogadd szívedbe boldogan.
Megmutattad néha legalább,
hogy lelked által enyhült, szépült a világ?
Vagy tán kezedtől támadt foltra folt
ott is, ahol eddig minden tiszta volt?
Mi vagy?
Vigasznak, írnak szántak,
menedéknek, oszlopnak, szárnynak.
Valahol rég… siess… keresd,
Ki van jelölve a helyed.
Csak ott leszel az, aminek Isten szánt,
másként céltalan lesz az életed,
s a sors ekéje bármily mélyen szánt,
mag leszel, mely kőre esett.
Elkallódott levél leszel,
mely a címzetthez nem jut el.
Gyógyszer, mely kárba veszett,
mit sohasem kap meg a beteg.
Rúd leszel, de zászlótalan,
kalász leszel, de magtalan.
Cserép, melyben nem virít virág,
s nem veszi hasznát
sem az ég, sem a világ.
Reményik Sándor
Fagyöngyök
Ha könny a gyöngy:
A fagyöngyök az erdő könnyei,
Parányi könnyek, mozdulatlanok,
Fák sudarára fagyott sóhajok,
Az erdő gyöngybefagyott bánata,
Élősködők, mint minden bánat,
Amely az élet üterére támad
És lassan, észrevétlen
Felszürcsöli vérét a büszke fáknak.
Reményik Sándor
Azután
A porba vegyül könnyünk, vérünk.
Jajunk a végtelen felissza,
Mi nem jövünk ide vissza.
Mi elmegyünk, ki tudja merre... messze,
Nyomunkba jőnek újak, mindíg újak,
Valahol örök takarodót fúnak.
Vagy visszatérünk? holnap? jövendőre?
Leszünk árboctetőkön Elmo-tűz,
Titoklánc, mely szíveket összefűz?
A gyűlölségünk lesz szúró tövis,
A szeretésünk csipkerózsa -
De ah, fogunk-e tudni róla ?