"A szerelem szent, és aki a szerelemért szenved,
azt az istenek felragadják magukhoz az égbe, hogy meggyógyítsák fájdalmát.
A világ a szerelem himnusza.
A nap szerelmes tüzéből lódult ki a föld, belőle fakadtak a hegyek, a folyók.
A szerelem fakasztja a rügyet, szökkenti virágba a bimbót, a szellő a vágy szárnyán dagad viharrá, és a szerelmes patak lerohan a hegyről, hogy édes vizével végigcsókolja a távoli tenger keserű sós hullámát. A szerelem az élet és a halál."
(Rabindranath Tagore)
Kívántam tudni, én tudatlan
bár tudtam, tudni gyötrelem
merülni eged tengerébe
míg szétroppant roppant szerelem
Próbáltam szállni szárnyad nélkül
felöltve hamis tollakat
elégett mind Napod hevétől
halálom csak, mi megmaradt
Pereltelek az Istenedtől
hallgassa meg, ha hallgatok
üvöltve vágtam a szavába
pogány csönd csöndje válaszolt
Törtem hát egyre magasabbra
túljutni poklom körein
hasztalan volt mennyedbe térnem
s röhögni átvert őrein
Közeledtem vagy távolodtam?
képzelgés mérték és arány
rejtőzködik smaragdzöld bánat
szemed izzó holt csillagán
Szerelem földi testbe zárt ideál,
Ékszerként hordozom magamban,
Szép, mint tövises csodás rózsaszál,
Szíved szavára vágyom én álmomban
Séta
Kócos öreg fák alatt sétálok,
Vidáman kacagnak a betyár szelek,
Gondolatban az emlékek már romok,
Belül valami fáj ha, Rád gondolok.
Őszi esték a csörgő lombokat tépve,
Szememben a könny nedvesen ragyog,
Mikor piros lesz a halott levélke,
A táncoló vízen sodródva csillog.
Szerelem földi testbe zárt ideál,
Ékszerként hordozom magamban,
Szép, mint tövises csodás rózsaszál,
Szíved szavára vágyom én álmomban
(Ágota László)
„Azokon a napokon, amikor éppen csak összefutottunk, mindig
erősebb voltam, mint a többi átlagos napon. Azokon a napokon, amikor rám mosolyogtál, úgy éreztem nincs lehetetlen. Azokon a napokon, amikor beszélgettünk is, táncoltam a tükör előtt, énekeltem a zuhany alatt, nevettem a testvérem faviccein, és ezerszer meghallgattam a dalt, amit te mutattál. Azokon a napokon amikor hozzám értél, bolondot csináltam magamból ismeretlenek előtt, elmondtam az embereknek mennyire szeretem őket, és nevettem míg a könnyem ki csordult. Azokon a napokon.. csak miattad: tényleg önmagam voltam.”
Juhász Gyula
Szerelem?
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
mint alkonyég felhőjén, mely ragyog,
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
mint napsugár, ha villan a tetőn,
holott borongón már az este jön.
Én nem tudom mi ez, de érezem,
hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven simogat,
Mint márciusi szél a sírokat.
Én nem tudom mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen
Ha szerelem, bocsájtsd ezt meg nekem!
Pilinszky János -Áldott szédület
A fény homályt, az árnyak mélye fényt szül,
szorong a száj, remegve egyre szédül,
mint szélhimbálta, imbolygó virágban
a léha szív, és mintha súlyos áram
érintené, alél a test, s a szem már
a drága szempár csak mereng a csöndben,
mint ismeretlen tengerfenéknek alján
két gyöngyszem.
Két árva gyöngy, amely csodál s csodás,
míg oldja-bontja zászlóját a láz,
hogy mint a szél, a szálló angyalok,
sehol se, mégis mindenütt vagyok,
hogy szinte már szeráfi lendülettel
csak szárnyalok, mint száll az illó ihlet,
mint angyalok, kik parttalan terekben
keringnek.
S már nem lehetne könnyed metszeten
se lágyabb, mint most lágy a szám s kezem,
az idegekben érlődő halál
árnyalja kezem tartását s a szám.
S oly lágy az ív is, mellyel mélyre hajtom
ájult fejem, s hagyom, hogy égi láz
égessen át, hogy csontomig lehasson
a varázs.
A drága, drága révülés, amelyben
mi fájt és mart és sajgott, elfelejtem,
hogy társtalan, hogy csupa seb vagyok,
mint csillagok közt hulló csillagok!
Csak mély verése ér most, mint a tenger,
a mély örömnek, nincs szívemben jajszó,
ha sírok is, mint sír a tengerekkel
a kagyló.
Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét,
és máris részeg tőled minden érzék,
kit oly hiába, nyugtalan kerestem,
hozzám találsz az áldott szédületben,
hogy többé semmi - ugy-e - nem szakít szét?
mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol
egymásba, egymásnak felelve, mint két
tiszta sor!
William Shakespeare:Az vagy nekem
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
"Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki. Körülnézel, nem érted. Kinyújtod kezed, egy pohár vizet keresel tétova mozdulattal, egy könyvet. Minden a helyén van életedben, a tárgyak, a személyek, a megszokott időbeosztás, a világhoz való viszonyod nem változott. Csak éppen hiányzik valami. ...S ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod."
(Márai Sándor)
"A csókod festi kékre az eget,
Szemed színétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret,
és világtalan az egész világ." (Weöres S.)
"Lehet, hogy egymást kerestük egész eddigi életünkben. Most, hogy találkoztunk, most, hogy egy röpke pillanatra megízleltük, milyen csodás is lehet a szerelem ezen a földön, most csupán a félelmeim miatt el kell válnunk és soha többé nem találkozunk? Azzal töltöm majd a hátralévő napjaimat, hogy keresem azt, akit valójában már megtaláltam, csak nem
Elrabollak és magammal viszlek! Harcolni fogok veled, teérted. Legyőzök mindent, meglátod, leküzdöm a nehézségeket, és nem adlak senkinek és semminek!
Ima a szerelemről
SZERETLEK.....Csak szeretlek.....
A mennyben is és a földön is legyen szent a Te neved.
Mint mindennapi kenyerünket, úgy add Magad nekem most és máskor is.
Jöjjön el az én országom, ahol szerethetlek Téged.
Hiába szeretsz mást, s Ő is akar téged.
Legyen meg az akaratom itt lent a földön, mert én szeretlek akkor is, ha már nincs miért.
Ha már nem kell senki kölcsön, ha már tudják...ha már tudhatják mások is.
Én belehalok tudom, de mégis...de még akkor is, mert szeretni kell lemondva, szeretni kell várva,
összekulcsolt testek izzadt nyomorával, pedig jó lenne úgy, ahogy szeretném én.
Jó volna úgy, ahogy szeretnéd még.
Ne eresszük szerelmünk idő előtt sírba, Ne álljunk a gödör szélén tehetetlen, sírva.
Pedig megfogok halni, s Te nem értettél semmit!
Megfogok halni, mert nem tudtam adni....NEM TUDTAM ADNI...csak ennyit...
Nem tudtam mondani, amit kellett volna...csak akartam élni...Neked játszani...játszani...NEM FÉLNI!
Játszani neked a reggelt, a nap első sugarával, a reggelivel, melyet ágybahozok annak, aki a kedvesem eljátsza.
Ahogy a földön, úgy a mennyben is, Te szeretsz mást, én szeretlek Téged.
Hogy engem fogsz szeretni, sohasem ígérted.
Te nekem vagy, de ugyan úgy másnak...
Krisztusnak jó vagyok, de bohócnak gyáva!
Messze vagy, de legyek bárhol is, SZERETLEK, csak szeretlek akkor is....még akkor is.
Szeress vigyázva, ne szeress bántva!
Szeress...mert a látszatnak könny lesz egyszer ára.
Borzas szerelmünket kifésüli újra...? hogyan jutunk a semmiből, a mindeneken túlra..Ámen
Ágota László:Merengés
Sűrű, sötét felhők száguldoznak,
Vihart hozva az ébredő tájnak.
Süvítő szél rázza meg a fákat,
A színes levelek elhagyják az ágat.
A fuvallathoz társul a fájó gondolat,
Messze jársz, nem láthatom kedves arcodat.
A hűvös őszi szél, csendben Rólad mesél,
Elmúlt csodás nyárról, közben a téltől fél.
Sugárzó fény, dereng még álmosan,
Hajnal bíbora, piroslik lányosan.
Ledobva válláról bársony köpenyét,
Sötétség leplét foszlányokra tépve szét.
A messzi távolban halk dallam zsong,
Gondolatom hársfák ága közt bolyong.
Lassan sétál az ősz, a tél felé lassan lépve,
Rád gondolok fázósan a parkban időzve.
Arcomon millió könnycsepp patakzik,
A haldokló fényben képed szakadozik
Mégis helyem nélküled nem lelem,
Érzem, hogy összeomlott az életem.
Poet.hu forrás
forrás :amatőr művészek fóruma